Négy regény, négy színvonal. Sokáig olvastam ezt a könyvet, többször félretettem,majd újra felvettem. A múlt nyáron kezdtem el, az idein fejeztem be. Igaz,most egyhuzamban.
A Latroknak is játszott sorozat egyértelműen levett a lábamról, a gyerekregényekkel (?) egyetemben.
No, szerencsésen kezdtem a Gion olvasásba, mert ha ez a kötet kerül a kezemben, akkor szó sem lenne új, kedvenc íróról, hanem csak elismerő cöccögésről, hogy „valami nagyon van, de nem az igazi”.
Nehezen tudnám megfogalmazni, miért is nem dobtam hátast. Nem arról van szó, hogy meguntam volna Gion stílusát. Mert dehogy. Arról sem igazán, hogy a történetek nem érdekeltek, bár volt, amelyik tökéletesen hidegen hagyott; de Gionnál igazából nem annyira a történetek a lényegesek, hanem a stílusa, az érzékeltetése.
Szóval (nem először) bajban vagyok…
Kétéltűek a barlangban
Gion első regénye. Még ő sem szerette igazából. Ezen tény által magam is jogot formálok ugyanerre.
Testvérem, Joáb
Tom, a főhős (Tamás, csak beceneve van), indul a tisztából, jut a koszba, az erkölcsből a megalkuvásba. Gion jellemzéstelen jellemzései, a párbeszédeken át való bemutatások telitalálatok.
Ismerni vélem valamelyest a Bibliát, de annyira nem jött át a Joáb-hasonlat. Joáb Dávid hadvezére volt, gondolkodó, öntevékeny katona, akinek tevékenységét, főleg az utóbbi miatt Dávid király egyre terhesebbnek érezte.
De nem lelem az analógia lefedettségét a történetben. Ami ebben az esetben nem volt rossz egyébként, csak nem szögezett egyértelműen a székembe (ágyamba/kádamba/wc-ülőkére/stb.).
Börtönről álmodom mostanában
Egyértelműen a kötet legobbja. Olvasása közben folyton Hrabal főpincére jutott eszembe, aki őfelségének is felszolgált, bár nem fedi egymást a két alak. Hrabal pincérét sodorja a történelem, de közben ura is a saját életének, Gion hőse, Kiss Lajos lelki értelemben sem egy óriás, de valami öntudatlan módszerességgel minden helyzetben megtalálja azokat a kapcsolatokat, amik kimentik minden adott bajból, de legalábbis a túlélését és a viszonylagos komfortját biztosítják.
Kiss Lajos nem hős. Egy irodalmár-szeszcsempész banda külső tagja. Indul a rosszból, az önhibás közlekedési gyilkosságból és megérkezik a jóba, a rossz elutasításába. Pozitív, didaktikamentes fejlődésregény. No, ezt határozottan élveztem olvasni!
Izsákhár
A bibliai analógiával itt is bajban voltam. Még nagyobban, mint Joábbal.
Gion a már széthulló, a vér, a pusztulás és borzalom felé tartó Jugoszláviába teszi hőseit, a majdnem ismert írót, a spiritualista gurut és feleségét, a fegyvercsempészeket és mindenkit. Nincs szó nemzetekről, csak pusztulásról, félelemről, túlélésről és a béke vágyásáról. Miközben mindenkinél egyre több a fegyver. Ebben a regényben nincsenek pozitív hősök. Az egyes szám első személyű író valójában agresszív, keféli más (s ez a más voltaképpen a barátja) feleségét, fegyverkezik. Él és túlél.
A feleség,miközben feleség, minden különösebb morfondír nélkül jár az íróhoz orgazmusért, rendszeresen, módszeresen. A spiritualista guru szellemiségét néha übereli az alkohol, majd lehengerli a biznisz.
A fegyverkereskedők kihasználják a konjunktúrát és teszik a „dolgukat”. Erkölcs nincs, csak erő van.
Majd a végén a pincében felrobbanó kézigránát (vihar a biliben) magával viszi a szemüveges katonácskát, s néhány társát, megszeppentve az önkéntes szabadcsapat vezetőjét is. Széthullik Jugoszlávia, felrobban a kézben a kézigránát, de a világ egészét tekintve a szertefreccsenő testdarabjainak tragédiája csak vihar a biliben.
S az író sorozatot csinál Izsákhárból, mert van a történetben annyi…
Hoppá: Izsakhárról alig tudunk valamit. Csak hogy ott volt. Izsakhár Jugoszlávia lenne?
3,5/5
(2012)
