Ezt a könyvét Szerelmetesfeleségtársam lelte a neten, a MEK-oldalain, ő ajánlotta nekem, hogy biztosan érdekelni fog, meg tetszeni is, mert olyan jó stílusa van. S valóban, ahogy Antalffy ír, nem tudom, általában-e vagy csak ennél a könyvnél működött így, azt olvasni kell, s közben jó nagyokat röhögni rajta, mert úgy ír, hogy röhögni kell, nagyjából oldalanként.

Szóval nem tudom, kicsoda Antalffy Tibor. Nem tudom, miről vannak papírjai*. Ahogy a könyveit nézem a Moly-on, nem az a kiköpött tudós fajta. Sőt és voltaképpen, ennek a könyvnek a fülszövege elmondja, hogy Antalffy Tibor „nem kozmológus, nem részecskefizikus, de még csak nem is teológus”. Vagyis Antalffy Tibor csizma az asztalon. Műkedvelő kontár az egész könyv tartalmát illetőn. Tetszik vagy nem tetszik.

Viszont el kell ismerni, Antalffy Tibor profin tesz úgy, mint aki érti mindazt, amit ír. Meg nagyon professzionálisan, mintegy csípőből sorolja fel és mutatja a be, vesézi ki a különböző tudományos modelleket. Vagyis az ember ott áll kicsit tanácstalanul, hogyan is olvassa Antalffy Tibor könyvét? Aztán csak olvassa tovább és kiderül, mindenek előtt vidáman. Aztán persze érdeklődéssel és kíváncsian. S ha kellő módon tájékozatlan, ahogyan én is, s csak ugatja mind a matematikát, mind a fizikát, mind a kozmológiát, ahogyan én is, az érvek elég hamar magukkal ragadják.

Egyfelől le kell szögezni: Antalffy nem keresztény, sőt még csak nem is vallásos. Amikor Istenről beszél, nem egy személyes, megváltó Istenről beszél, hanem csak (csak?) egy világunk felett álló, szervező intelligenciáról. Nem jut el odáig, ahová Dr. Balogh Sándor**, aki magától értetődő természetességgel azonnal személyes, sőt, biblikus Istent feltételez, ha Isten szóba kerül. Holott, ha belegondolunk, voltaképpen teljesen túllő a célon. Az, hogy az általunk ismert világ szemmel láthatón olyan szervezési rendben áll, olyan összetett, hogy a véletlen, a talán és az úgy gondoljuk semmiképpen sem lehet magyarázat a létére, csupán (?) annyi következtetést kíván, hogy materialista, ateista alapon nem magyarázható, ami körülöttünk van. Pont. Egyszerűen valamiféle alkotó, rendszerező elmét kíván az univerzum létezése. De tudósaink jelenleg nem tesznek mást, csak cselesebbnél cselesebb, ügyesebbnél ügyesebb tudományosnak álcázott marhaságokkal próbálják meg kikerülni az egyetlen lehetséges, optimális választ, csak ne kelljen kimondaniuk, hogy Isten (értsünk ezalatt bármit) márpedig van. Vagyis a tudomány Isten létét elutasítja vagy jobb esetben a teológusok asztalára tolja. Mindaz, amivel foglalkozik, és mindazok a következtetések, amikre jut, egy szilárd, megrendíthetetlen prekoncepció vasmarkában vergődik.

Antalffy azt mondja, hogy a huszadik század eleje óta a fizika gyakorlatilag ellenőrizhetetlen elméletek, elképzelések, fantazmagóriák sokaságából áll, amelyeknek egyetlen alapjuk van: a matematikai levezethetőség. Ami tudományosan fest, de a valóság modellezésére jobbára alkalmatlan. Hiszen még a híres E = mc2 képlettel is vannak bajok, mondja Antalffy. (Tán nem véletlen, hogy Einstein nem erre kapta a Nobel-díjat.) Ahogy a szerző írja, amikor 1958-ban a szovjet Gamow először előjött a Nagy Bumm elméletével, alig volt valaki, aki egyetértett volna vele. Manapság egy új elmélet megkapaszkodásához elég annyi, hogy tudományosnak látszódjék, legyen benne némi logika, és megfelelőn tudományos legyen a szóhasználat.

Antalffy végül, mint egy krimiben, el is jut a végső feloldásra (amit valójában már a könyv címe sugall): volt Ősrobbanás, de ott volt Isten is, aki az egészet megtervezte és kézben tartotta. 

Antalffy megoldása nem ismeretlen, nagyjából ezt mondja a teista evolúció is.*** Vagyis a következtetése nem igazán újdonság. 

Amiben Antalffy könyve szerintem nagy, az leginkább az, ahogyan érthető megfogalmazásban bemutatja az éppen aktuális, illetve befutott, elfogadott elméleteket, majd ezzel a lendülettel rendre rámutat a hiányosságaikra, logikátlanságukra, ne adja Isten, blődségeikre is. (A humort itt és most nem számítom be Antalffy erősségéül, mert az stiláris és nem tartalmi vetület.)

Ami miatt sokak érdeklődésére igényt tarthat a könyve az egyfelől az érthetősége, másfelől hogy semmilyen szempontból nem dogmatikusan közelíti meg azt, amit mondani akar. Nem tudományellenes, de nem istenellenes. (A vallással már vannak gondjai, de erre nem fektet túl nagy hangsúlyt, mert valójában nem is ez a kérdés.) Vagyis kellő módon a középvonalon áll, ahhoz, hogy mindkét oldalról figyelhessenek rá néhányan. 

* „A papírok mondják meg, hogy ki vagy és azt, hogy mennyit érsz.” (Presser-Adamis: Hány cédula egy élet?; „A harmincéves vagyok” című színpadi darabból. 
** https://moly.hu/konyvek/balogh-sandor-einstein-ter-mezo-kerdesenek-megoldasa
*** Amit keresztény szempontból Werner Gitt szedett cafatokra „Teremtés+evolúció =?” című könyvében.

5/5

Természetesen az ötlet születése, amit a fentiekben körvonalaztam, “tudományos titok”, az üzleti életbe bevezetett “üzleti titok” mintájára. A tudósok azt mondják, hogy amit én fantazmagóriának tartok, az tulajdonképpen nem más, mint “ésszerű sejtés”. Ők pedig az ésszerű sejtéshez körmük szakadtáig ragaszkodnak. Általában elmondhatjuk, hogy egy-egy gyanús elméletet csak akkor vetnek el, amikor valaki más kitalál egy jobbat. Megfigyelhető, pusztán egymásból nőnek ki, vagy össze vannak kapcsolva, mondjuk “féreglyukakkal”, vagy nincsenek. Vagy át lehet járni közöttük, vagy nem. Vagy ugyanabban a dimenzióban vannak, vagy nem. Többnyire más dimenziókban léteznek, vagy nem. Amikor aztán az álom már nem szőhető tovább, a tudós felébred, és mindent elkövet annak érdekében, hogy elképzelését bebizonyítsa (erőfeszítéseinek közepette fizetését természetesen zavartalanul kapja). Ír néhány publikációt, amit más tudósok elolvasnak, és ellenpublikációval válaszolnak. Szóval jól elvannak magukkal. Időnkint írnak egy-egy népszerűsítő tudományos könyvet is, nehogy a mezei állampolgár kimaradjon a “haladásból”. Természetesen az ötlet születése, amit a fentiekben körvonalaztam, “tudományos titok”, az üzleti életbe bevezetett “üzleti titok” mintájára. A tudósok azt mondják, hogy amit én fantazmagóriának tartok, az tulajdonképpen nem más, mint “ésszerű sejtés”. Ők pedig az ésszerű sejtéshez körmük szakadtáig ragaszkodnak. Általában elmondhatjuk, hogy egy-egy gyanús elméletet csak akkor vetnek el, amikor valaki más kitalál egy jobbat. Megfigyelhető, pusztán azért, mert egy ésszerű sejtésre épített elmélet ellent mond néhány tapasztalati ténynek, még nem jelenti az elmélet kimúlását. Aki az elméletet kiötlötte, egészen biztos talál magyarázatot arra, miért lóg ki a valóság az elmélet alól. Be kell azonban vallanom, a fantazmagóriázás nem az egyetlen út az üdvözüléshez. A másik megoldás alapvető egyenletek csűrése-csavarása, majd a kinyert és meglehetősen absztrakt végeredmény “értelmezése”. Ekkor szembesülünk olyan ötletekkel, mint a tizenhetedik dimenzió (hiába na, ez jött ki). A matematika természetesen mindent kibír. A tizenhetedik dimenzió egy sor a levezetésben, amit csak úgy odacsapnak nekünk, amit én meg is értenék, ha tudnám, milyen is a négytől tizenhatodikig terjedő dimenzióáradat. De hát egyből a tizenhetedikkel kezdeni!

Tulajdonképpen a fentiekben azokat a kísérleteket végeztük el papíron, amelyeket a XX. század első harmadának úttörő fizikusai végeztek el újra és újra a laboratóriumaikban. Jó okuk volt rá, egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. Jellemző, hogy például Ralph Kronig frissen diplomázott amerikai fizikusnak volt egy később kitűnőnek bizonyult elképzelése (elektron spin), de az akkor már nagy hírnévre szert tett, Nobel-díjas Wolfgang Pauli (1900–1958) lebeszélte a publikálásról. Az ok egyszerű, a természet mikro szintű viselkedése a földi élethez szokott ember részére felfoghatatlan volt. Persze az is lehet, hogy az ok magában a Bohr-féle atommodellben volt, ahol mindent golyónak fogtak fel. Golyó volt maga az atom is, azon belül golyók voltak a magban elhelyezkedő protonok és neutronok, de golyók voltak, keringő golyók az elektronok is. Pontosan úgy, ahogy ezt a Naprendszerben tapasztalták. Csakhogy ez minden volt, de nem a valóság. Elsőnek az elektronról derült ki, hogy nem keringő golyó, hanem sokkal inkább egy „felhő”, egy ködszerű valami, ami konkrétan sehol sincs, csak a pályája mentén van előfordulási valószínűsége. Aztán kiderült, hogy minden anyagi részecske hullámszerűen létező valami. Hát igen! Azért írtam, hogy valami, mert olyan analógia nem létezik, amit egyfelől meg tudnánk érteni, másfelől tükrözné azt, ami az atomokon belül történik. Az anyagi részecskéket nem lehet jól ismert fogalmakkal meghatározni. Nem tudjuk például, hogy az elektronok az atomban mit is csinálnak, és főleg hogyan, de azért hatásukat ismerjük. Most csúszik át a fizikai vizsgálódás a filozófiába. A természet törvényei és a mögöttük lévő valóság megragadása kezd bizonytalanná válni. Az utolsó szóbeli kísérletünk eredménye után nem lehet más következtetésre jutni, mint hogy a megfigyelés ténye befolyásolja a megfigyelt jelenséget. Nem ugyanaz történik megfigyelés nélkül, mint megfigyelés mellett. Legalábbis erre a következtetésre jutottunk hagyományos okfejtéssel. Hagyományos? Ezek szerint van más okfejtés is? Van bizony. Ugyanis innen kezdve szabad a gazda, mindenki azt talál ki, amit akar. Ez azt jelenti, hogy soha többé nem lehet kijelenteni semmit, mert semmi se bizonyítható száz százalék biztonsággal olyan értelemben, hogy azt minden épelméjű ember elfogadhassa.

Ennél jóval kellemetlenebb, hogy ez csak egy nagyon szép elmélet. A valóságban egyetlenegy használható csillaghalmaz van, az Orion csillagképhez közel elhelyezkedő Hyadok, amit szerencsére parallaxissal is meg lehet mérni, igaz, csak jó adag bizonytalansággal. A Hyadok néven ismert mintegy 350 csillag a Napunkhoz képest mintegy 32 km/s-os sebességgel ferdén távolodik,és legszebb tulajdonságuk, hogy segítségükkel a kétfajta mérési módszert össze lehet hasonlítani. Ezt a műveletet a csillagászok kalibrálásnak nevezik. Ugyanis segítségével a csillagok látszólagos és tényleges fényén alapuló mérési módszereket kalibrálják, magyarul bizonyosságot szereznek arról, hogy annyi az annyi. Nekem egy kicsit ugyan gyanús, hogy a Hyadok eredetileg “mért” távolsága 115 fényévről mára már 145 fényév körülire nőtt, de ne legyünk túl finnyásak. Igen ám, de az eddig ismertetettek szerint a mérhetőség határa mindössze 150 fényév. Minden más, amit láthatunk, de nem mérhetünk, ennél messzebb van. Közben elárulom, hogy a Tejút nevű galaxis átmérője, ahová Napunk is tartozik, 100 000 fényév. Ezek szerint mérhető környezetünk a Tejút átmérőjének mindössze 1,5 ezreléke. Vagyis nagyon messze vagyunk még a Világegyetem szélétől! Sebaj, menjünk csak tovább. Van tehát ez a tányér alakú Tejút, ami tisztességes galaxishoz illően forog saját tengelye körül. Az pedig nyilvánvaló, minél messzebb van egy csillag a középponttól, annál nagyobb a sebessége. Mi lenne, vetődött fel a kérdés, ha ezt használnák fel távolságmérésre? Na akkor pontosítsunk! Meg kell mérni a környezetünkben lévő és velünk együtt forgó csillagok saját mozgását és szögsebességét. Némi matematikai bűvészkedéssel (aminek részletezésével nem kívánom terhelni az olvasót) megállapítható a kívánt csillag távolsága. Na most, itt megint van egy feltételezés, éspedig az, hogy a Tejút valamennyi csillaga egyenletesen kering a középpont körül, és mozgásának semmi más komponense nincs. Ez azonban nem igaz, pontosan azért nem igaz, mert mint mindig, ebben az esetben is létezik az általános tömegvonzás. (Mint tudjuk, a történelemben eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy a gravitáció ideiglenesen és persze lokálisan megszűnt, akkor, amikor Jézus a vízen járt.) Persze a csillagászok se akármilyen fából vannak faragva, kitalálták, hogy az egyes csillagok valóban pontatlanul keringenek, de mivel mindegyiknek más és más a “külső” hatása, ezért statisztikailag (hogy ez alá mi mindent be lehet seperni, azt láttuk a 10. fejezetben) igenis használható a mérési módszer. Ennek a feltételezésnek az alapja az, hogy a sok-sok külső hatás kiegyenlíti egymást, és végül is értékelhető eredményt produkál. A módszert “statisztikai parallaxisnak” nevezik, aminek segítségével a mérhetőség határa kitolódott körülbelül 1500 fényévre. Figyelem, most jön a nagy dobás! A csillagászok az égbolt különböző helyein azonos színű[18] csillagokat találtak, és “kiszámították” átlagos távolságukat. Távolságuk és fényerejük segítségével meghatározták abszolút fényességüket. Ezek után kerestek az égbolton ugyanilyen színű csillagot, ami olyan messze volt, hogy ezzel a módszerrel már nem lehetett kiszámítani a távolságát. Na, ekkor feltételezték (valakinek számolni kellene, hogy ez már hányadik feltételezés), hogy azonos színhez azonos abszolút fényesség tartozik, és a fényerő a távolság négyzetével fordított arányú csökkenéséből kiindulva kiszámították a tőlünk mérhető távolságát. Közben pedig állandó jelleggel folyik a “kalibrálás”, amit többek között egyre jobb berendezések megjelenése tesz lehetővé. Aki asztrofizikusnak érzi magát, az mér és publikál, jórészt ezzel teltek el a múlt század kilencvenes évei. A tudósok természetesen roppant korrektek, hiszen eredményeiket 20%-os tűréssel adják közre, de minden csoportnak más és más az alapértéke. Közöttük az egyetértés megközelíti a meteorológusokét, akiknek egy része globális felmelegedéssel fenyeget, egy másik részük pedig küszöbön álló új jégkorszakkal rémiszt, miközben fogalmuk sincs, esik-e az eső holnap vagy sem.

1) A hit nem tárgyi tudás. 
2) A hit totálisan független a tárgyi tudástól. 
3) A hitnek nincs tudás alapja. 
4) Ha egyszer az istenhit valakiben kialakul, akkor a személy befolyásolhatatlanná válik, mert az érvek leperegnek róla. 
5) A hívő emberrel nem lehet és nem érdemes vitázni. 
6) A hit birtokában nem érdemes bizonyságot keresni Isten létére (bár ilyen igény nem szokott jelentkezni), mert bizonyság nem található. 
7) Az emberi agy legfeljebb arra alkalmas, hogy Isten létét sejtse.

 

Csakhogy 2001 áprilisában a NASA világgá kiáltotta, hogy a Hubble űrteleszkóp legújabb felvételeinek kiértékelése alapján kijelenthető, hogy a világmindenség tágulása gyorsul (hoppá!). Az észlelés lényegét egy olyan szupernóva megfigyelése szolgáltatta, amit négy évvel korábban már lefényképeztek. Bonyolult számítások alapján az eredményt bizonyos fénysugár gyengülésére alapozzák. Igen ám, mutatnak rá a kritikusok, de egy fénysugár gyengülésének oka más is lehet (ebben a fejezetben erről már volt szó). Úgy gondolom, ezt a NASA bejelentést nem kell komolyabban venni, mint a vasárnap esti időjárás jelentést, miszerint szerdán délutánra várható egy hidegfront rácsúszása a Kárpát-medencére, amit kedd reggel már említésre sem érdemesítenek, és szerdán tovább marad a kibírhatatlan meleg. 

Az viszont biztos, hogy a bejelentés rámutat egy másik nagyfokú bizonytalanságra. Elvégre a tágulás a gravitáció ellenében történik, és az lenne várható, hogy a tágulás lassuljon, hiszen a tömegvonzás állandó jelleggel húzza vissza a széttartó anyagot, mint zabla a vágtató lovat. Az még elképzelhető, hogy az Ősrobbanás ereje és a gravitáció oly pontosan illeszkedik, hogy a tágulás üteme egyszer és mindenkorra a tapasztalható mértékre van beállítva, az viszont, hogy a tágulás mértéke gyorsul, nem képzelhető el egy olyan erő létezése nélkül, ami a gravitáció ellen hatna. De mi lenne ez az erő, mi másban nyilvánul meg, honnan ered, hogy terjed, mi közvetíti, mire hat? Szóval kérdés az lenne szép számmal. Egyszerűbbnek tűnik, ha a NASA végez még néhány mérést és beismeri tévedését.

Közben pedig állandó jelleggel folyik a „kalibrálás”, amit többek között egyre jobb be­rendezések megjelenése tesz lehetővé. Aki asztrofizikusnak érzi magát, az mér és publikál, jórészt ezzel teltek el a múlt század kilencvenes évei. A tudósok természetesen roppant korrektek, hiszen eredményeiket 20%-os tűréssel adják közre, de minden csoportnak más és más az alapértéke. Közöttük az egyetértés megközelíti a meteorológusokét, akiknek egy része globális felmelegedéssel fenyeget, egy másik részük pedig küszöbön álló új jégkorszakkal rémiszt, miközben fogalmuk sincs, esik-e az eső holnap vagy sem.

Na most, itt megint van egy feltételezés, éspedig az, hogy a Tejút valamennyi csillaga egyenletesen kering a középpont körül, és mozgásának semmi más komponense nincs. Ez azonban nem igaz, pontosan azért nem igaz, mert mint mindig, ebben az esetben is létezik az általános tömegvonzás. (Mint tudjuk, a történelemben eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy a gravitáció ideiglenesen és persze lokálisan megszűnt, akkor, amikor Jézus a vízen járt.) Persze a csillagászok se akármilyen fából vannak faragva, kitalálták, hogy az egyes csillagok valóban pontatlanul keringenek, de mivel mindegyiknek más és más a „külső” hatása, ezért statisztikailag (hogy ez alá mi mindent be lehet seperni, azt láttuk a 10. fejezetben) igenis használható a mérési módszer. Ennek a feltételezésnek az alapja az, hogy a sok-sok külső hatás kiegyenlíti egymást, és végül is értékelhető eredményt produkál. A módszert „statisztikai parallaxisnak” nevezik, aminek segítségével a mérhetőség határa kitolódott körülbelül 1500 fényévre. 

Figyelem, most jön a nagy dobás! A csillagászok az égbolt különböző helyein azonos színű csillagokat találtak, és „kiszámították” átlagos távolságukat. Távolságuk és fényerejük segí­tségével meghatározták abszolút fényességüket. Ezek után kerestek az égbolton ugyanilyen színű csillagot, ami olyan messze volt, hogy ezzel a módszerrel már nem lehetett kiszámítani a távolságát. Na, ekkor feltételezték (valakinek számolni kellene, hogy ez már hányadik feltételezés), hogy azonos színhez azonos abszolút fényesség tartozik, és a fényerő a távolság négyzetével fordított arányú csökkenéséből kiindulva kiszámították a tőlünk mérhető távolságát.