Kavalkád. A könyv maga is, meg amit bennem okozott az is. 
Maradok a jézusi módszernél, előbb dicsérek, mert van mit, nagyon van.

Maga az alapfelvetés az ember egyik legalapvetőbb, egzisztenciáját leginkább érintő kérdés: a francnak kell reggel felkelni, teljesíteni egy csomó, nyűgös, hátközépre kívánt kötelességet, várni a hétvégét, meg a szabadságot, meg a nyugdíjat, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk, s persze mindig közbejön valami; mi értelme ennek az egésznek. 

S valóban, ha felsorolunk nagy felfedezőket, filozófusokat, festőket, tudósokat, feltalálókat, politikusokat, írókat, kituggyamiket, feltehetjük a kérdést: rendben, hatalmasat alkottak, de voltaképpen, a rajongó fanatikusokon kívül ki tudja, kik is voltak ők? Mit, mennyit ért az életük? 

Szóval a kérdés véregzisztenciális. Ez egy.

A második. Tetszik a nyelv, ahogyan Teller ír. Nem mondom, hogy nem juttatta eszembe, de azonnal „A kis Nicholas”-regényeket a maga álnaivitásával, mert de, ám ez egyáltalán nem zavart, sőt! Tetszenek a kis apró, szójátékos kiszólások is, olyanok, mint valami rostironos aláhúzás.

Harmadik: alapvetően jól felépített a regény szerkezete is. 
Közbenső, semleges gondolat: felesleges A Legyek Urá-hoz hasonlítani! Nemcsak azért, mert az az egyik kedvenc könyvem, ez meg nem, hanem azért is, mert amíg az a tizedik emelet, addig ez a biciklitároló. Mondom is, miért!

A könyvet a sírgyalázásig nagy élvezettel olvastam, ott lettem kívülálló, s felmerült bennem egy csomó kérdés. Amikre aztán nem is kaptam választ. „I can get no, satisfiction!” Szellemileg. Mert vegyük sorra!

A regényt allegóriának kezeljem-e, vagy sem? Ha igen, akkor megengedett minden nagyívű túlzás, minden, ami a sírgyalázás után történik. Mert ami az után történik, eget verő túlnyúlás! Vagy tévedek, és annyira beteg a világ, vagy legalábbis a világ skandináv fele, hogy ez lehetséges. Vagy beteg az írónő, de szerencsére ilyen természet- és társadalombarát módon jön ki belőle. 

Miért? A sírgyalázás közbűntény. Az állatkínzás is. A csonkítás is. A gyilkosságról nem is beszélve. 
Egyszerűen nem hihető, hogy egy kupacnyi tizenéves egyike sem mondja azt, hogy állj, ne tovább, az értelmetlenség, a bűntény (ami, ugye önmagában értelmetlenség) nem mutathatja meg az élet értelmét! A Legyek Ura-párhuzama itt a legsántább, mert amíg a környezet idegensége, az izoláltság, a félelem megfelelő motiváció ott, addig, már bocsánat, tizenéves emberekről beszélve, egy egzisztenciális probléma felvetése nem elég emitt, különösen nem egy végletekig menő kohézióhoz. (Az ellenvetések sora a egyes gyerekek részéről nekem nem volt elég súlyos.) 

Gondoljunk bele: bemegyünk egy nyolcadikos osztályba, és feltesszük a kérdést: „Mi az élet értelme?” Vajon hányan zuhannának maguk alá, törnének össze intellektuálisan? Ugye? A válaszok meglennének azonnal: a hedonizmus válfajai. Ha egyáltalán értenék a kérdést.

A gond ott van, hogy amíg nyolcadikos gyerekeket érdekelték ilyen kérdések (kb. húsz évvel ezelőtt), addig akkoriban az erkölcsi érzék nem engedte volna meg a hullagyalázást és a folytatását. Ma, amikor az erkölcsi érzék ezt tán megengedi, bár ebben is van kétségem, addig az egzisztenciális kérdés ilyen súllyal, ennyi gyerekben egyszerre biztos, hogy fel sem merül. 

Az én gyerekkoromban (volt vagy 35 éve, uramfia!) viszonylag komoly könyveket olvastunk. Harmadikban (!) A babó járt kézről-kézre. Kerestük, persze néhány évvel később a dolgok értelmét, lázadtunk csövesgatyában, Alföldi-papucsban Hobó-, Rolls-, Edda-koncerteken a fennállók ellen, de szerettünk élni, és meg sem kérdőjeleződött, hogy van-e értelme! Kollektíve nem felborultunk, hanem kiröhögtük a kérdést: az értelem a barátság, a szerelem, s ahogy Vonnegut mondja (persze csak egy évekkel később megjelent könyvében), az, hogy segítsük egymást túlélni. 

Manapság? (Lásd két bekezdéssel feljebb!)

A hitelesség és a valószínűsége A semmi-nek nekem itt is borult.

Innentől a hullagyalázás, a szüzesség elvevés, a kutyafej levágás, a Krisztus-szobor ellopása és tönkretevése, a gitáros srác ujjának levágása (nagyon profin megfogalmazott, szadista kegyetlenséggel leírt jelenet!), Pierre agyonverése és felgyújtása voltaképpen díszlet, nem a történések belső logikájából fakadó következmény. Mert végső soron mi a fene történik, ha bármelyikük fügét mutat és elküldi a francba a többieket?

A könyvet letéve, minden erénye mellett, feltettem a kérdést, oké, vége, de tulajdonképpen miről is szólt? S mit mond a mai srácoknak? Rávezeti őket bármire is? Félek, igen: arra, hogy Pierre-nek volt igaza, minden álságos, minden talmi, minden céltalan és az élet nem más, mint ennek éveken keresztül való, kétségbeesett elpalástolása. A sírig. 

S itt jön a főbibi: ha ez van, akkor miért baj kegyetlenséggel pl. sok pénzt keresni? S felfogják-e, hogy az élet értelmének elanyagiasítása alapvetőn ellene mond a lényegnek? 

Dehogy fogják! Bakker, ha ennyi pénzt lehet keresni levágott állati, emberi testrészekkel, lopott szobrokkal, szüzességelvevéssel, stb., akkor a francnak dolgozzunk? Ha a társadalom fele művészi értéknek tekintheti a kegyetlenséget, akkor minek erkölcsösnek, empatikusnak lenni?

Jó, vehetném akár úgy is, hogy Teller társadalomkritikát is írt egyben a kamaszregény alsóbb rétegében. De a regény íve lefelé, a nagy semmi felé mutat, megoldás és feloldás nélkül. Még egyéni szinten sincs egyik sem. S nekem ez a fő bajom a könyvvel.

Kimondom, bár ma már furcsán hangzik (s ezzel voltaképpen Tellernek adok igazat): a bűn bűnnek nevezése ma már nem természetszerű. Bűn helyett van rossz szociális háttér, pszichés zavar, hirtelen felindulás, etc., etc., de nincs néven nevezés. A könyvben sem lett kimondva, hogy mindaz, ami történt: bűn. S az egzisztenciális probléma sem oldódik fel, a megkönnyebbülést a szócső elhallgattatása, meggyilkolása adja. Mint a próféták esetében, akiket Izráel fiai rendszeresen meggyilkoltak. Nincs feloldás. Nem vagyok amerikai-ízlés fan, de egy ilyen súlyú kérdést felvető könyvben, ami szemmel láthatón elsősorban kamaszoknak szól: ez végzetes hiba.

Annál a képtelenségnél, hogy a rendőrök kénytelenek voltak a rothadó testrészek megtekintésére látogatási időt létrehozni, hogy egy múzeum megveszi a Halmot, aztán még három hónapig hagyják rohadni (a megvevés ténye akár hihető is, Magyarországon is volt már disznó vérrel leöntött Krisztus-szobor kiállítási tárgy), ööööö… eeeee… Na, ne már!

Mert, mondtam, nem mondtam, valahogy a történet kezdete egyáltalán az allegória, s valahogy nem tudtam annak kezelni a végét sem.

Összegezve: a kérdés, amit felvet zseniális, a megvalósítás összességében brrr, de mindez jó stílusban. Az üdvösséghez ez azonban kevés.

No, jó hosszan írtam immár a Semmiről!

2/5