Érdekes egy világ ez! Az emberi eszet dicsőítő francia forradalom óta az eszetlenség gigantikus térhódítását figyelhetjük meg, jobbára a humanizmusra, a logikára, a jogra és az észszerűségre hivatkozva. Vagyis az eszementség nemes elvek, célok mögé bújik. Ami a Brian életében még roppan meghökkentő és mulatságos volt*, mára a legkomolyabb polémiák tárgya, hódít az emberi jogok érvényesítése és a gender-ideológia.

Szilvay Gergely kemény fába vágta a fejszéjét. Már az alcímmel kihívja maga ellen a Sors liberális haragját: Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. Mert, ugyan, mi a klasszikus? Például a férfi-nő kapcsolattól bármilyen irányba, mértékben, technikában eltérést mutató kapcsolatok akármilyen formája? S miért baj, ha két ember, függetlenül attól, hogy mi van a lába között, szereti egymást? Miért kell ezt kritizálni? Miért ne lehetne két azonos nemű szerelme tartalmasabb, mélyebb, az általuk örökbe fogadott gyerekeknek többet mond, mint egy tartalmatlan, képmutató, hazug heteroszexuális kapcsolat. Kinek fáj, hogy két (vagy több) ember mit csinál zárt ajtók mögött, miért kell mondvacsinált okokkal megtagadni tőlük azt a jogot (élettársi, házastársi kapcsolat), amit bárki más megkap? Miért ne lehetnének házasok, miért ne fogadhatnának örökbe gyerekeket? (Nem sorolom tovább a liberális érvek néha valóban elgondolkodtató tömkelegét.)

Szilvay nem kertel, nem szépít, nem próbálja óvatos tekintetével folyamatosan figyelni az érveivel szemben állók emberi, politikai érzékenységét. Mondhatnók, távol áll tőle a polkorrekt fogalmazás gondolata is. (Ezzel engem teljesen megnyert magának.) De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy érvek nélkül, bármiféle tekintélyre hivatkozva (legyen az akár klasszikus gondolkodás, az évezredes gyakorlat vagy Isten) megpróbálná leuralni a vele egyet nem értőket, a vele szemben állókat. Akkor sem, amikor azt a nevetséges, morbid érvet kell például megvitatnia, hogy a nemek, a férfi és a női mivolt, azt ne mondjam, princípium voltaképpen semmit sem jelent. (Én egyébként itt akadtam el: erről polemizálni kell? A gépszíj a földön, és újra bootoltam.)

Miközben Szilvay érvel, egyértelmű, hogy alaposan végiggondolta, amit ír, amit gondol. Nem valakik, valami ellen érvel, hanem valami mellett. Még akkor is, amikor rámutat az alapvető témájának feloldhatatlan, vagy csak a Brian élete-nek logikájával feloldható a társadalmi, logikai, biológiai és sokszor kétségbeejtőn nevetséges ellentmondásaira.

Nem mondom, hogy könnyű olvasmány a kötet. De azt igen, hogy de mindvégig érdekfeszítő, alapos, nem kertelő, nem törleszkedő és nem durva. Nem pusztán egy indulatos, könnyű pamflet az azonos neműek kapcsolatai, házassága ellen, nem csupán a klasszikus, konzervatív értékek egyoldalú mantrázása, hanem széles-, mondhatni teljes körű végiggondolása a témának és határkérdéseinek. Elég csak a kötet tartalomjegyzékre rápillantani itt, a Molyon. Az is tény, amit @Sytka olvasótársunk megállapít pompás értékelésében: sokszor annyira széles spektrumban fogja be Szilvay Gergely az érveket, hogy már-már úgy érezzük, a türelmünkkel játszik, és túl messzire merészkedik a témától. Ez az egyetlen olyan pont, amikor felmerül a kérdés, hogy ebben a betegesen polkorrekt, szélső liberális módon intoleráns világban bizony van határa a bátorságának és határozott véleményének, amivel a témához nyúlt. Minden bizonnyal ezért a túlbiztosítás. De ettől függetlenül minden tiszteletem a szerzőé. Én magamban itt a Molyon is érzem azt a fajta belső stoppot, öncenzúrát, amit az 1989 előtt, a rendszer- és a vezetőket illető kritikák kimondásakor, leírásakor érzett a honpolgár; nincs különbség, csak a tematika változott, s a figyelő szemek, bár mást vizslatnak, mégis ugyanúgy vizslatnak, s adott témákra sutty!, lecsap a siserecsoport (mert a had az túlzás lenne). Szilvay Gergely meg sem próbál polkorrekt lenni. Csupán minden szélsőséges indulattól és érzelemtől mentesen: érvel. S az a fura, hogy valahogy így objektív. Miközben, ugye, a könyv alcíme is azt sugallja, hogy itt egy pokolfajzat konzervatív veri majd a nyálát. S lám, miközben persze, igen, aközben meg egyáltalán nem.

Afelett tűnődtem egy picit, hogy vajon mit ér el a vaskos tanulmányával? Mert nyilván csak azok fognak egyetérteni vele, akik a „mindenbuziköcsögötkikellirtani” és a „egyéniszabadságjogokhozsemmiközükarohadtfasisztáknak”-spektrumok között vannak. S csak azok fognak egyetérteni vele. És akkor mi van? Vélem, hogy a tanulmány összeállításának a fő célja az volt, hogy a törvényhozásban sertepertélő képviselők számára mutasson logikai, morális, biológiai, és teológiai utat. De vajon őket érdekli-e ilyen mélységben a kérdés? Kételkedem. S vajon őket nem köti-e a politikai berkekben is kötelezővé vált idióta, intoleráns polkorrektség? Dehogynem! 

De legalább ketten vagyunk a moly.hu-n, akik elolvastuk (és ketten még olvassák). 

Részemről nagyon köszönöm a lehetőséget!

A könyv tartalmáról csak egyetlen gondolat: meggyőz arról, hogy a homoszexualitás nem természetes dolog (miközben körüljárja, mi a természetes), sorra veszi azokat a kérdéséket, amelyeket a melegházasság és a meleg kapcsolatok mellett fel szokás hozni, és sorra meg is cáfolja őket, miközben komoly mélységben bemutatja a kritikája témája mellett felhozott érveket is, az érvei elleni ellenérvekkel egyetemben.

Egy gondolat a könyvről, mint tárgyról. Négyszázhatvannégy oldal, tehát nem vékony kötet. Nem keménykötésű a kiadás, mégis van súlya, egy kézben nem tartható, mindenképpen kettő kell hozzá. De mert a gerincnél strapabíró, erős ragasztást alkalmaztak, a könyv kinyitva nem tehető le a kézből, tehát azt, hogy magunk elé tesszük ágyra, asztalra, felejtsük el! Viszont olyan margóarányokat alkalmazott a tördelő, bár kétségtelenül betartotta a tipográfiai szabályt, miszerint a kötéstől az óramutató járásával megegyező irányban növekszik a margóméret, ami miatt a könyvvel gyakorlatilag folyamatosan küzdeni kell. Komoly fizikai munka, ínhüvely-gyulladás generátor nyitva tartani, és a margó felőli szöveget olvasni. Hatalmas mellényúlás. Ennél rosszabbak már csak az Osiris könyvei, amelyek ragasztottak, vaskosak és legalább szét is hullanak, ha az ember kinyitja őket.) Éppen a célt, az olvasást, a tanulmányozást akadályozza a könyv megtervezése. Nem hiszem, hogy direkt. Bár, annyi összeesküvés van, miért itt ne lenne? :-)

* https://www.youtube.com/watch…

5/5 

Peter Tatchell, az egyik vezető brit melegaktivista viszont úgy véli, nem minden szexuális töltetű gyermek-felnőtt kapcsolat okoz sérülést, lehet ennek pozitiv oldala is, amelyet a nyugati kultúra nem hajlandó elismerni, még ha a pedofíliát el is kell ítélni. A Journal of Homosexuality című folyóirat 1990-ben különszámot szentelt a pedofíliának, pontosabban a „férfiak nemzedékközi intimitásának”. A cikkek hangvétele nem volt elítélő. Theo Sandfort professzor, a kötet főszerkesztője egyben az Utrechti Egyetem Meleg-és Leszbikus Tanulmányok Tanszékének vezetője volt. A kiadvány egy 1999-es számában Harris Mirkin le találta írni, hogy a pedofilokat ugyanúgy elnyomta a társadalom a történelem folyamán, mint a feketéket. A pedofília és a melegmozgalom között a pedofil-különszám egyik tanulmánya szerint – amit egy, a pedofília legalizálásáért küzdő szervezet, a North American Man/Boy Love Association alapítója, David Thorstad irt – mindig volt átfedés. A pedofíliáért küzdők ugyanazon a módon érvelnek mint a melegek: hogy hajlamuk velük született, és nem tehetnek róla. (266.)

A meleg párok örökbefogadási joga mellett gyakran úgy érvelnek mindenkinek joga van a boldogsághoz, mindenkinek joga van a gyermekvállaláshoz. Nem tagadhatjuk meg senkitől a gyermekek okozta örömöt. Elizabeth Marquardt szerint: „A hangsúly mindinkább a felnőttek gyermekhez való jogán van, mintsem pedig azon, hogy a gyermeknek szüksége van rá, hogy amikor csak lehetséges, az apja és az anyja nevelje fel, és ismerje a szüleit.” (265.)

 

Gareth Kirby, az Xtra West cimű meleglap szerkesztője 2001-ben azt irta: a „legális házasság" ellentétes a melegszubkultúra természetével: „A mi kultúránkban nem hoztunk létre egy olyan hierarchiát, mint a heteroszexuális kultúra. Mi tudjuk, hogy a szerelemnek számos arca, neve, helye, kora van. Tudjuk, hogy egy harminc éves kapcsolat nem jobb, mint egy kilenchetes vagy egy kilencperces élmény – más, de nem jobb. (…) Tudjuk, hogy két ember egy nyitott kapcsolatban épp olyan mélyen szeretheti egymást, mint egy zártban.” 
Ronald G. Lee, aki „a homoszexualitás őrült menhelyéről érkező menekültnek" tartja magát, leszögezi: a melegszubkultúrában nem azért ilyen meghatározó tényező a promiszkuitás, mert a törvények úgymond „tiltanák" a melegházasságot vagy mert a melegek „internalizált homofóbiától" szenvednek, hanem azért, mert ha tehetik, a melegek túlnyomó többsége a promiszkuitást választja.” 
A volt leszbikus Melinda Selmys azt írja a melegszex pszichológiájáról: „Mi nem a másikkal szeretkeztünk, hanem mindenki beleegyezett, hogy névtelenül a másik archetipikus ideálját fogja szolgálni. A szex által egy másik, stilizált, idealizált énné váltam, és a pszichém bizonyos kivetítésével tokéletes »másikká« lettem, akinek megvolt a képessége, hogy beteljesítse a legmélyebb vágyaimat.” Ez az anonimitás viszont tökéletesen ellentétes egy egészséges párkapcsolat és egy házasság jellemzőivel. Mindez azt mutatja – jegyzi meg Robert Reilly –, hogy a „melegszerelem" természete nem felel meg a házasság természetének. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lehetne tartós és kizárólagos kapcsolat két meleg között. (239–240.)

 

Az azonos neműek házasságának bevezetése mellett szokás felhozni a görög társadalom homofíliáját; ellenzését párhuzamba szokás állítani a második világháború előtti, zsidók és nem zsidók közötti házasságot tiltó törvényekkel és a Egyesült Államok, főleg a feketék és fehérek közti házasságot tiltó faji törvényeivel. A melegjogi mozgalmat ezzel együtt a feketék polgárjogi harcához szokás hasonlítani, kimondva-kimondatlanul egy kalap alá véve bármilyen etnikai, vallási vagy épp szexuális kisebbséget. 
Így, aki ellenzi a melegházasságot, arról automatikusan kimondatik, hogy homofób, intoleráns, felvilágosulatlan, latens rasszista ráadásul valószínűleg kisebbségi komplexusai vannak a világgal szemben. A homofóbia, ami „az azonostól való félelmet" jelenti szó szerint, eredetileg a melegektől való megmagyarázhatatlan idegenkedést, esetleg a homoszexuálisok utálatát jelentette, ma már viszont a melegmozgalmi agenda bármiféle kritizálását – például a melegházasság egyszerű ellenzését-is magába foglalja. Aki pedig homofób – vélekedik a vulgárpszichológia – az saját latens homoszexualitásával nem akar szembenézni, azaz öngyűlölő meleg. Mert hát miért zavarja a heteroszexuálisokat, ha a melegek is házasodhatnak. Jobb lesz nekik attól, ha nem házasodhatnak a melegek? Miért akarják ráerőltetni „saját nézeteiket” másokra? És miért akarják „betiltani" az azonos neműek házasságát? 
Ez a kötet ezekre a felvetésekre, megállapításokra, kérdések kíván válaszolni a természetes, józan ész alapján; majd arra is rámutat, hogy a hagyomány és a vallás érvényes hivatkozási alapok. (17.)

 

A leszbikus aktivista, Mashasen azt találta mondani 2012-ben: a melegházasság bevezetése szerinte elsósorban nem arról szól, hogy a házasság elérhető legyen az azonos nemű párok számára, hanem a házasság újra definiálásáról és lerombolásáról, Kár volna persze Gessen véleményét általánosnak tekinteni a melegházasság hívei között: sokan vannak, akik tisztelik az intézmény tartósságát és szentségét, s éppen hogy házasság- és családpártiak. Ettől azonban még a forradalmi értelmezés forradalmi, inkonzisztens, a határokat elmosó értelmezés marad: „Ha egy férfi össze tud házasodni egy máik férfival, és egy nó egy másik nővel, akkor bárki össze tud házasodni bárkivel. Ha a biszexualitás érvényes, akkor két férfi és egy no alkothat egy triádot (throuple), vagy két férfi és két nő, akik kapcsolatban vannak teract), »összeházasodhat« egymással. Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy levonjuk a következtetést: ha a házasságot bárki úgy értelmezi, ahogy akarja, akkor az nem jelent semmit sem egyáltalán.” (214.)

 

Politikatudományi közhely, hogy a többség zsarnokságát valamiképp korlátozni kell, s többek közt ezt is szolgálja a jogállam, a parlament, a hatalmi ágak szétválasztása, az alkotmány, az alkotmanybiráskodás. A kortárs liberális demokráciák emberi jogi paradigmája retorikai szinten sokkal inkább a bármilyen értelemben vett kisebbségek jogaira koncentrál, mintsem a per definitionem elnyomásra hajlamos többségre. Holló András, a magyar Alkotmánybiíóság egykori főtitkára is úgy vélekedik, hogy „a többségi demokrácia nem jogállami kategória". 
Kérdés tehát, hogy tényleg értelmezhető-e a többség korlátozása az emberi jogok kiterjesztésének szándéka miatt a demokrácia kiterjesztéseként. A demokrácia ugyanis a szó eredeti értelmében népuralom, egészen pontosan a nép többségének az uralma. Ha ezt a többségi döntéshozatalt korlátozzuk, akármilyen nemes célok érdekében is, akkor az nem a demokrácia kiterjesztése, hanem korlátozása. Nem biztos persze, hogy ez a korlátozás oly megvetendő lépés volna, sőt erős indokaink lehetnek a többség hatalma korlátozása mellett; ám illik bevallani, hogy ilyenkor bizony egyéb célok érdekében korlátozzuk a demokráciát. Ennek elmulasztása minden bizonnyal a kortárs közbeszéd állapotának köszönhető, aminek a keretei közt a demokrácia tabusítva van, s a kormányzati döntéseket többek közt azok „demokratikus” mivolta legitimiálja. 
A liberális tehát inkább megszorító jelző a demokrácia előtt, nem pedig kiterjesztő: a liberális demokrácia kevesebb demokráciát jelent a szó eredeti jelentéséhez képest. (102.)

 

A kortárs politikai gondolkodásban vannak olyan áramlatok és szerzők, akik rossz szemmel nézik a politika liberális demokráciákhoz köthető eljogiasítását. Ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy egyre több kérdésben a bíróságok, az alkotmánybíróságok és a jogászok döntenek, mivel az emberi jogi gondolkodás őket tartja a morál független letéteményeseinek és a kisebbségek védelmezőinek, s imigyen egyre több kérdésre tekintünk jogi kérdésként politikai helyett. Holott alapvető etikai kérdésekben (s szerintünk ilyen alapvető etikai kérdés a melegházasság is), amelyek a politikai közösség egészét érintik, egy jogász és egy bíró nem jobb ítélkező a hétköznapi embereknél, sőt –jegyezhetjük meg Richard Bellamyval –: miért gondoljuk, hogy a bírák dönteni fognak tudni olyan kérdésekben, amelyekben Platóntól a XX. század második felében az igazságosságról értekező John Rawlsig még a legnagyobb politikai filozófusok sem jutottak dűlőre? A jogászok sem társadalmi vákuumban dolgoznak, ugyanúgy hatással van rájuk számos tényező.(109.)

 

Nem szeretnénk sem a demokrácia értékét, sem a jogászok munkáját lebecsülni, és tisztában vagyunk a többségi modell problematikusságával is. Nem tisztünk eldönteni a demokráciáról szóló vitát,vagy megállapítani, melyik demokrácia-értelmezés a „jobb” (már ha létezik ilyen egyáltalán). A demokrácia-elméleti kitérő azért volt fontos, hogy rámutassunk: erősen megkérdőjelezhető annak a gyakorlatnak a demokratikussága, amelynek nevében a melegmozgalom kitér a népszavazások elől, a melegházasságot pedig számos helyen gyakorlatilag bírósági döntések vezetik be. A népuralom közvetlen megvalósulása nemkívánatos és nem is lehetséges, ám a politika napjainkban tapasztalható eljogiasítása, amelyben – mint bemutattuk – része van a melegmozgalomnak is, aggodalomra ad okot. A melegmozgalom a demokráciát az emberi jogok szinonimájaként alkalmazza, ami téves értelmezés, ahhoz képest pedig, hogy milyen gyakran hivatkozik a demokráciára, kerüli a demokratikus eljárásokat. (111.)

 

Az EP 2015 júniusában elfogadta a gender mainstreamingről, a férfiak és nők közötti egyenlőségről szóló Maria Noichl-jelentést, amelyben az olvasható: az EP „ ismételten felhívja a bizottságot és az Egészségügyi Világszervezetet, hogy a nemi identitással kapcsolatos rendellenességeket töröljék a mentális és viselkedési rendellenességek listájáról, továbbá gondoskodjanak arról, hogy a Betegségek Nemzetközi Osztályozása 11. változatával (BNO-11) kapcsolatos tárgyalásokon a másság e megnyilvánulásait, valamint a gyermekkori nemi sokszínűséget ne minősítsék kóros jelenségnek”, azaz a szöveg végső soron ellenzi a nemi identitásukkal küzdő gyermekek biológiai nemüknek megfelelő identitását erősítő terapeutikus segítséget, épp abban a korban, amikor arra a legnagyobb szükség lenne, s amikor az a leghatékonyabb lehetne. (98.)