Az a zseniális Akszjonov könyvében, hogy egyszerre nagyon mai és nagyon XIX. századi orosz próza. Miközben sodor a történet, csikorog a fogam, törlöm a könnyeim, jókat mosolygok az író kiszólásain a regényből, magyarázatain, hogy éppen mi miért történik, hogy ő nem akarta, hogy egy szereplő megjelenjen újra, néhány oldallal ezelőtt ő sem tudta, hogy jönni fog, de a szereplő jönni akart, jönni kellett, hát mit tehet ilyen esetben az író? S tényleg, mit?
Kezdetben megriadtam az 1200 oldaltól. A 150. oldalon már tudtam, hogy nincs okom riadalomra. Most, azt sajnálom, hogy túl gyorsan véget ért.
Egy nagyon széles, tágas, olvasmányos tablót olvashatunk arról, hogy az ember ember maradhat-e az embertelenségben, elkerülhetetlen-e, hogy elsodorjon, bedaráljon a történelem, előre elrendelt-e, hogy ki hova áll, milyen döntéseket hoz. S közben letehetetlen történetet olvasunk. Olyan történetet, amely nem csak mesél, de emberi sorsokon mutatja be a kommunizmus kegyetlenségét, álságosságát és a lehetséges kiutakat is. De úgy, hogy közben mindvégig élvezzük minden sorát.
5/5
(Megírás időpontja: 2011)