Először meghökkentem. Aztán csodálkoztam, hogy élvezni kezdtem ezt a kifordított sítlust. Aztán azt mondtam, hogy ez a világ egyik legszürreálisabb, de legszebb szerelmes regénye. 
Aztán úgy is maradtam. 

Valamikor 1982-1985 között olvastam. Már fogalmam nincsen, hogyan találkoztam vele, de nagyon erős a gyanúm, életem második legnagyobb szerelmének (bár kronológikusan az első) az alanya/tárgya/személye adta a kezembe. Mindenesetre hozzá, Ágihoz kötődik a könyv. Fiatalok voltunk, bohók, játékosak, szerelmesek. Ági, a legutolsó információim szerint valahol Amerikában agykutat. Már akkoriban erre készült, hihetetlenül tudatosan csinálta az életét, az Apáczaiban kitűnő volt, summa cum laude diploma a SOTE-n. Én meg nagy kisfiú voltam, élveztem, hogy élek (meg nem is) toporogtam egy helyben, rácsudálkoztam dolgokra. Boris Vian-ra is. Erre a könyvére. 

Miközben vérkomoly minden, az egész egy gigantikus játék egy vékonyka kötetben a szavakkal, az érzésekkel, a nyelvvel. Úgy komoly, hogy egy szavát sem szabad komolyan venni, miközben ennél komolyabb, szórakoztatóbb szerelmes regény tán nem is született. 

4,5/5