Ritkán olvasok képregényt. Nem azért, mert nem szeretem, de én Korcsmáros Pál, Zorád Ernő, Dargay Attila, Sarlós Endre, Fazekas Attila rajzain, s persze Asterix-en, meg a Mozaik sorozaton szocializálódtam. A szuperhősök kalandjai igazán soha nem fogtak meg: nyilvánvaló, hogy az elleneknek egyre gonoszabbnak, egyre rémisztőbbnek, egyre brrrrebbnek kell lennie, hogy a hős még inkább hős lehessen.

Nem ismertem ezt a Zöld Lámpás történetet. A bevezetőből tudtam meg, hogy ötvenéves történet. Műveletlen vagyok, úgy fest. Ugyanebben a bevezetőben olvastam a film főszereplőjének gondolatait: elmondja, hogy a filmkészítési technológia mára elérte, hogy ne legyen hiányérzete az embernek a filmváltozat láttán. Ami ugye, Superman-nél, szegény Christopher Reeve-nél még hagyott előbukkant az emberből, akkor is, ha az már nem a Pirx pilóta-szintjén működött, a citromfacsaróból alkotott űrállomásokkal Nagyon jól mutathat filmen a Zöld Lámpás, nem láttam még. Nagyon nem is lettem rá kíváncsi… Lehet, nőies lelkemnek túl elborzasztóak a letépett fejek, kiontott belek, a démonok megjelenése. A sztori pedig annyira nem fogott meg.

A rajzok kivitelezése, a nézőpontok jól eltaláltak, jó a dramaturgia, a könyv kivitelezése, minősége viszont valóban elsőosztályú, maga a kiadvány elsőrangú.

2/5