Szerelmetesfeleségtársam fedezte fel Lakatos Menyhértet, molytársunk, porca idézeteiben, amiket felolvasott nekem a telefonba. Legyőzött vele. Ezt a könyvet az Újpest-Központban levő könyvbögrecsárdában (kipakolós könyvesbolt) találtam, azzal együtt, amiből porca idézett. Nos, idáig a történelem.
A lényeg: gyönyörű nyelvezete van Lakatos Menyhértnek! Nyírő, Wass, Sütő, Lázár Ervin óta nem olvastam ilyet! Mai nyelven ír, mégis a megfogalmazásai önmagában mesésévé teszik az írásait. Él a történet. Mese a történet. Jó mese.
És mégis van „de”…
Nehezen tudom megfogalmazni. Hm. Valami kohézió hiányzik a történetből. Talán az, hogy az elején herceg a főszereplő, ő van az események középpontjában. Aztán Bogárka. Aztán Gujdár. S nem egymás mellett, hanem egymást háttérbe szorítva. S mindez egy százvalahány oldalas könyvben.
Aztán: a fő alakok kidolgozotottak, életerősek, motiváltak. A mellékalakok annyira mellékalakok, hogy mindez nagyon hiányzik belőlük. Ami pl. Gujdár ellenfelénél, a még nevet sem kapott eltátkozott vitéznél engem roppantul zavart. Már csak azért is, mert az egyik katartikus pont (Gujdár megleli az édesanyját) itt következik be.
Ettől nekem valami félig-sült érzésem lett a könyvet olvasva. Jó lehetett volna, nagyon-nagyon jó (Sütő „Kalandozások Ihajcsuhajdiában”-ja jutott róla eszembe, pedig nincs közük egymáshoz), de valahogy félbemaradt.
Ám mindez nem tántorított el Lakatos Menyhért olvasásától.
3,5/5
(2012)
