Nem szerettem az Európa Kiadót, amikor fénykorukban, vagyis a ’80-as évekbenaktívak voltak. Semmi elvi, zenei konkrét oka nem volt, egyszerűen nem került hozzám közel, amit csináltak. Nem volt rokonszenves Menyhárt Jenő sem. Egyszerűen nem fogott meg egyik sem, sem a zenekar, sem Menyhárt, mint jelenség. Konkrétan az egész alternatív zenei élet és köztem mindig volt egy-két lépés távolság. Van ilyen.

Pontosan nem is tudom, miért vettem ki a könyvtárból ezt a könyvet. S igazából csak az EK-t szorosan érintő részeket akartam elolvasni. Aztán mégis érdekelni kezdett az egész. Egyre érdekesebbnek, rokonszenvesebbnek találtam MJ-t. Nem fejre, hanem gondolatilag, emberileg. S volt egy csomó olyan kifejtése, ami így-úgy aha-élmény volt, ráadásul nagyon élvezetesen mesél. Néha meg a röhögéstől is szakadni lehet rajta. 

Nagyon nem bántam meg a ráfordított időt. S elővettem néhány EK-zenét. Hátha harminc év késéssel…

4/5

Engem ekkor már egy ideje nagyon foglalkoztatott problematikája. A négy kínai fejet, Michaelt, Davidet, Huit és Csangot nézve nap mint nap munka közben rájöttem, hogy ők nem úgy dolgoznak és érik el ezeket a nagyszerű eredményeket, hogy közben iszonyatos erőfeszítéseket próbálnak tenni és megkísérelnek minél többet kipréselni magukból, hanem úgy, hogy kincsnek tekintik és rendkívül nagy becsben tartják a saját meglévő energiákat és nem engedik elfolyni azokat. Egyszerűen abból rendkívül okosan, elmélyülten és precízen, amijük van Ezt a magam számára úgy fordítottam le, hogy nem akarok többé olyan történetekkel együtt élni, amelyekhez sosem lehet igazán felnőni, mivel azok az örök próbálkozás és félúton levés állapotához vezetnek. Úgy gondoltam ezen a ponton, hogy nekem nem még több erőfeszítésre és stimulációra van szükségem, hanem éppen ellenkezőleg: elérkezett az idő, hogy egy csomó mindentől meg és letisztuljanak körülöttem a dolgok. Tulajdonképpen azt az állapotot kerestem, amikor az ember tudása és tevékenységei magától értetődőkké válnak. Van az a közkeletű mondás, hogy n megvan a maga keresztje. Engem az kezdett el érdekelni, hogy mi van akkor, ha valaki leteszi az övét, otthagyja, és nem cipeli tovább. Én nem voltam soha vallásos, úgyhogy most erről nem spirituális értelemben beszélek, hanem kizárólag kulturális, illetve szellemi szempontból, ahogy ez engem mindig is érintett. A nagy erőfeszítés helyett elkezdett a megfelelő vagy optimális erőfeszítés gondolata foglalkoztatni, valamint az, hogy mi van akkor, nem folyton többet akar, hanem valóban él azzal, amije van. Évekkel később egy ideig jógáztam és annak kapcsán sikerült fizikai értelemben is közvetlen tapasztalatokat szereznem arról, milyen az, amikor az ember megtalálja, megérti és bölcsen felhasználja a benne levő energiákat. (360.)

New Yorkban értelemszerűen senki sem kuncogott, amikor megkérdezték tőlem, hogy mivel is foglalkozom, így hát harmincöt évesen el kellett kezdenem megtanulni, hogyan kell egy ötperces alapvető beszélgetést lefolytatnom magamról. Nem ment könnyen. Úgy tűnt, hogy általában azok, akikkel beszélgettem, nem találtak különösebben érdekes fejnek és a legtöbb esetben igyekeztek minél gyorsabban megszabadulni tőlem. Korábban ennek inkább a fordítottja szokott megesni velem. Olyan voltam, mint egy ember, aki sokáig jómódban élt, aztán egyik napról a másikra elvesztette minden vagyonát és elölről kellett kezdenie az egészet. Ez egy nagyon nehéz, ugyanakkor nagyon jó tapasztalat, mivel megtanítja az embert arra, hogy ne vegye készpénznek a dolgokat és arra, hogy onnantól fogva jobban megértse és megbecsülje azt, amije van. 
ZENÉLTÉL? 
Shari és a családja megpróbáltak engem segíteni abban, hogy kapcsolatba kerüljek New York-i zenészekkel. Shari nővére összehozott engem egy barátjával, James McBride-dal, aki fele részben afrikai-amerikai, fele részben pedig zsidó származású szaxofonos volt, aki könyveket is írt. Jamesszel elmentünk egy alkalommal ebédelni és közben ő kifaggatott engem arról, mit csináltam korábban Magyarországon. Én a magam módján elmeséltem neki a dolgokat, ő pedig a beszélgetés végén a következő konklúziót vonta le: „Ember, ahogy te viselkedsz, az itt nem fog működni. Ez New York City. Itt nem lehet szerénynek lenni." Valamennyire értettem, mire gondol, mivel sokszor találkoztam ott azzal a jelenséggel, beleértve a házibulikon és a baráti jellegű vacsorákon is, hogy az emberek folyamatosan promotálják magukat, illetve a különböző tevékenységeiket, valahogy fel akarják hívni magukra a figyelmet és állandóan próbálnak agresszívan előrébb jutni abban, amit csinálnak. Nekem ez a legtöbb esetben visszataszítónak tűnt és semmi kedvem nem volt benne részt venni, még akkor sem, ha erre különben, úgymond, majd ráfázok. Úgy gondoltam, ha netán úgy érnék el valamiféle sikereket, hogy közben nyomulok, akkor utána nem tudnám, hogy azért vagyok-e sikeres, mert valami érdekeset csináltam vagy pedig azért, mert jól nyomultam. Onnantól kezdve aztán fogalmam se lenne többé, hogy mikor kell énekelni és mikor nyomulni és valószínűleg a biztonság kedvéért folyton egyszerre próbálnám csinálni mind a kettőt. Ennek pedig már számtalan példáját és változatát láttam, úgyhogy én egyáltalán nem szerettem volna ilyen helyzetbe hozni magamat. „Ha nem fog működni, hát nem fog működni" – mondtam Jamesnek, aki erre lemondóan csóválta a fejét, majd intett a pincérnek, hogy hozza a számlát. 
Az azért mindenképpen hozzátartozik a történethez, hogy New York az európai városokhoz képest olyan hely, ahol nagyon el lehet tűnni, és az emberek bizonyos szempontból rá vannak kényszerítve arra, hogy valahogy magukra irányítsák mások figyelmét. Egyszerűen muszáj ott valamit akarni és abban valamennyire ambiciózusnak lenni, mert a dolgok nem nagyon fognak maguktól házhoz jönni. Én ekkoriban inkább csak úgy szemlélődtem. Nem akartam ajtóstól rontani a házba és mindenáron megpróbálni csinálni valamit, még mielőtt jobban megérteném, hogy hol vagyok és ott miről és hogyan van szó. New York nagyon finom és szofisztikált helynek tűnt a számomra, ahol, úgy gondoltam, könnyen lehet egészen kis pontatlanságokkal is nagyon nagyokat tévedni. (256-257.)

Miután Shari Nairobiban befejezte üzleti tárgyalásait, levonatoztunk Mombasába, ami egy kikötőváros az Indiai-óceán partján. Egy kicsit körül akartunk ott nézni és azt terveztük, hogy eltöltünk néhány napot a tengernél. Estefelé érkeztünk meg, már jó késő lett, mire valahogy találtunk egy üdülőtelepet, ahol faházakat lehetett bérelni az óceán partján. Ki is vettünk egyet, úgy húsz méterre a víztől. Kacérkodtam a gondolattal, hogy még akkor éjszaka úszom egyet, de eléggé fáradt voltam, így aztán végül úgy döntöttem, reggelre hagyom a dolgot. Amikor ébredés után széles mosollyal az arcomon, egy szál fecskében kiléptem a faházból, legnagyobb megdöbbenésemre az óceánt nem láttam sehol. Amerre néztem, mindenfelé szárazföld volt. „Nem hiszem el! Eltűnt a kibaszott óceán!” – kiáltottam Sharinek, aki még mindig a faházban készülődött. „Biztos a másik irányban van, mint amerre nézel" – kiabálta vissza gúnyosan. „Nézek én minden irányba, de nincs sehol" – ordítottam. „Az a baj az óceánokkal, hogy nem könnyű a partjukon állva megtalálni őket, de amíg engem látsz, ne félj, máris jövök és segítek neked" – élcelődött Shari, amikor azonban előjött a faházból, egyből a torkára forrt a szó, mivel látta, hogy az óceán valóban nincs sehol. „Mi történt? Az este még itt volt" – mondta meghökkenve. „Szerintem faggassuk ki a recepcióst”- indítványoztat Annyit azért persze mi is sejtettünk, hogy ennek az apályhoz k legyen valami köze, ilyet azonban, hogy egy óceán teljesen eltűnik, még egyikünk sem látott. A recepciós vigyorogva hallgatta végig a problémánkat, mondta, ne aggódjunk, délutánra visszajön majd a víz. Ezen a részen olyan sekély a tenger, hogy ilyenkor délelőtt visszahúzódik a látóhatáron kívülre. Akkor jó, bólogattunk. 
Elmentünk sétálni egyet a mederben. Tele volt mindenféle élőlényekkel és hirtelen ott volt a szemem előtt, amit addig csak könyvekben olvastam a szárazföldi élet kialakulásának kezdeteiről, nevezetesen hogy egyes állatok és növények apálykor a parton maradtak és fokozatosan elkezdtek akklimatizálódni a szárazföldi körülményekhez. Gyakorlatilag ott rotyogott előttünk a kétéltűek bölcsődéje. Azokat a csigákat meg kagylókat ott a mederben valamiféle távoli őseimnek éreztem, akik tulajdonképpen teljesen hasonló problémákkal küszködtek, mint én, például nem tudták, hová lett az óceán, csak erre sokkal kevésbé dramatikusan reagált, Amikor dagálykor visszatért a víz, az óceánról kiderült, hogy oly errefelé, mint egy langyos ősleves. Teljesen ismerősnek tűnt az érzés, amikor belementem, mintha már úszkáltam volna benne valami mikor régen. Lehet, hogy ezek egy hal ősöm rám hagyományoz emlékei voltak, még azokból az időkből, mielőtt néhány kalandvágyó leszármazottja kíváncsi körutakra merészkedett volna ki a szárazföldre, az is lehet azonban, hogy mindez anyám méhéből v nagyon ismerős. Akárhogy is, egy nagyon jót fürödtem. (279-280.)

(Dönci kiszállása az EK-ból) 
Az első próbán elkezdtünk dolgozni az egyik ötletemen, melynek a szövegére nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy úgy kezdődött: „Nincs többé Beethoven, nincs többé Jézus", és arról szólt, hogy a pop és a rock and roll mindent elpusztít és eltöröl. Ebből később különben sosem lett szám. Elkezdtünk dolgozni rajta, gyúrtuk vagy három órán keresztül, amikor egyszer csak Dönci a zenélés közepén megállt, abbahagyta a játékot, levette a nyakából a gitárját és elkezdte összecsomagolni. „Mi van, Dönci?" – kérdeztük. „Sajnálom, én ezt nem tudom csinálni, kilépek a zenekarból. Megpróbáltam, de nem megy, ne haragudjatok…" – mondta. „Mi van, mi a baj?" – faggattuk. „Most elmegyek" – közölte, és elment. Nem tudtuk mire vélni az esetet, ilyesmi korábban sohasem fordult elő. Berekesztettük a próbát, mondtam a fejeknek, hogy másnap majd beszélek Döncivel és majd felhívok mindenkit, hogy mikor próbálunk legközelebb. Így is lett, másnap felkerestem Döncit, aki elmondta, hogy vele időközben az történt, hogy kapcsolatba került a Szentlélekkel, betöltekezett vele, és bar ő nagyon szereti az Európa Kiadót és minket személy szerint is, valamint tudja, hogy nagyon sokat köszönhet nekünk, a próbán azonban mégis világossá vált számára, hogy többé nem képes ebben a zenekarban játszani, és hogy ilyen szövegeket, mint például amit ma ott próbáltunk, nem tud többé felvállalni. Láttam, hogy nem viccel. A következő néhány órában megpróbáltam őt jobb belátásra bírni. de hajthatatlan maradt. Tudomásul kellett venni, hogy Dönci kilépett az Európa Kiadóból és a Hit Gyülekezet tagja lett. 
[…] 
Dönci kilépése hatalmas veszteségnek tűnt. Emlékszem, nagyon le voltam törve. Az ő gitárjátéka, energiái és személyisége ekkorra már teljesen összenőtt az Európa Kiadóval, neki pedig gyakorlatilag ez volt az élete. Nehéz volt nélküle elképzelni a dolgot és őt is a dolog nélkül. Azt gondoltam, hogy mindezzel Dönci nagyon kiszúr magával is meg a zenekarral is. Önsorsrontásnak láttam ezt a részéről, aminek majd mi is meg kell igyuk a levét. Ami pedig a dolog spirituális vonatkozásait illeti, azt meg egyszerűen nem vettem komolyan. Én ugyanis valamiért soha nem kevertem össze a spiritualitást a teológiai alapokon történő megnyilvánulásokkal, Azt gondoltam, abban az esetben, ha van olyan, hogy Szentlélek és azzal valaki netán találkozna, akkor annak olyan iszonyatos és emberfölötti erővel kellene sugároznia abból az emberből, hogy nem tudnánk öten három órán át zenélni az illetővel úgy, hogy a leghalványabb gyanú sem merül fel egyikünkben sem a dolgot illetően. Ha pedig minderről úgy kell értesülnünk, hogy valaki váratlanul bejelenti: hé, srácok, be vagyok töltekezve a Szentlélekkel, akkor azt gondlom, az illető vagy egy illúzió áldozata, vagy pedig az egész dolog egyáltalán nem számít. Csak annyit lehet rá ugyanis válaszolni, hogy nahát, fel sem tűnt volna, ha nem mondod.

Egy emberen általában meglátszanak azok a dolgok, amik történnek vele. Látható például, ha valaki szerelmes, boldog, boldogtalan, ha influenzás vagy mondjuk éppen be van rúgva. Ezek pedig eléggé kis történéseknek tekinthetők egy olyan horderejű eseményhez képest, mint amilyen például a Szentlélekkel való betöltekezés kellene hogy legyen. Én a magam részéről spirituális kérdésekben másokkal kapcsolatban mindig is arra hagyatkoztam, amit éreztem rajtuk, nem pedig azokra a teológiai fejtegetésekre, amelyekkel lelki beavatottságuk mértékét és helyességét bizonygatták. A tapasztalatom ugyanis ezzel kapcsolatban az életem során az volt, hogy ilyenkor általában véve nagyon nagy szavakat hall az ember, aztán utána többnyire hiába vár arra a kisugárzásra, szétáradó szellemre és azokra a nagy formátumú tettekre, amelyek valóban fel is nőnek ezekhez a szavakhoz.

Ami pedig Döncit illeti, őt mindnyájan nagyon szerettük és nagyon sajnáltuk, hogy elmegy tőlünk.” (186-187.)

Vissza kellett mennem Pápára, mivel hivatalosan az ottani helyőrséghez tartoztam, ezért ott kellett elintéznem a leszerelésemmel kapcsolatos adminisztratív ügyeket. Amikor ezekkel végeztem, civil ruhába öltöztem és kisétáltam a laktanya kapuján. Gyalogosan indultam el a vasútállomás irányába és közben nagyon vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt örültem, hogy ismét szabad ember lehetek, másrészt viszont nem nagyon tudtam, hova menjek. Volt bennem egy kis félelem, hogy hiányozni fognak azok a fejek, akikkel a hadseregben kerültem baráti viszonyba és talán még maga az egész honvédség is. Egy nagyon különös és számomra meglepő dolog történt velem a sorkatonai szolgálatom kapcsán. Annak ellenére, hogy csaknem két évet töltöttem ott a saját akaratom ellenére, szinte börtönszerű körülmények között, olyan tevékenységeket folytatva, amelyeknek a nagy része egyáltalán nem érdekelt, egy részük pedig kimondottan ellentétben állt a meggyőződéseimmel, hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy idő után nem szerettem ott lenni. Valamennyire még élveztem is az egészet. Ez volt benne a legördögibb. 
Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott eltöltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akart benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak az eseménynek. 
Mindez nagyon megragadt a fejemben, így aztán a későbbiek során mindig is nagyon komolyan vettem az első benyomásaimat vagy egy projekt kapcsán mondjuk az eredeti terveimet. Ezekhez, amenynyire tudtam, mindvégig megpróbáltam ragaszkodni vagy legalábbis alapvető támpontként használni azokat az egész folyamatban. Valahogy tudni kell, hogy melyek a tiszta pillanatok egy dologban és 4ontos, hogy azok annak megfelelően is legyenek kezelve. Menet közben az ember ugyanis nagyon sok mindent fog érezni, nemritkán egymásnak éppen ellentmondó dolgokat, és olyankor nehéz megtalálni azt a fonalat, amely egy adott szituációban a tisztánlátáshoz vezet. Nem elég, gondoltam, hogy annyian játszanak az ember ellen a játékban, még arra is hajlama van, hogy abban végig önmaga ellen csaljon. Olyan nekem szóló szerepeket akartam találni tehát, amelyek abba az irányba viszik majd az életemet, hogy azokhoz szellemileg, lelkileg és testileg fel kelljen nőnöm, mivel úgy éreztem, hogy az alulméretezett és rosszul megválasztott szerepek oda vezetnek, hogy az ember a hajlékony lelkével és intellektusával egyszerűen azokhoz idomul és idővel hozzájuk zsugorodik. Én egyszerűen észnél akartam lenni. A saját kezembe akartam venni a dolgaimat, mivel úgy éreztem, hogy ott vannak a legjobb helyen. (41-42.)