Nos, megint megyek a széllel szembe… Nem tetszett a könyv.

Kicsit döcögősen, hiteltelen párbeszédekkel kezd, de aztán beindul kétségtelenül, a történet visz magával. Izgalmas. Fantasztikus ötletei vannak a szerzőnekl (az ilyen-olyan utánérzéseket hamar feledtem,; hommage pl. Süskind). Csak nekem sehová sem jut aztán el.

Nem fáj, hogy nincs heppiend, de valami nagyon hiányzott. A jellemek fejlődnek, de számomra motivációk és okok nélkül. Attila és Jurij talán az, akiknél érzek valami konzekvenciát, ok-okozatot. a többiek sodródnak, de nem önmaguk miatt, nem a rajtuk kívül álló okok, nem a sors szeszélye folytán, hanem a dramaturgia kényszerétől űzve.

Az utolsó érzés, a feeling, ami megmaradt bennem a könyv olvasása után: az undor. Aminek nem láttam dramaturgiailag semmi szerepét. Vö. szőrös valami ormányából kiszívott szörpike. Például. És még például Attila aktusai a száját a hasán hordó, lecsúszott mellű ufónővel… [Hányás.] (Most olyan arcot vágok, mint Mr. Bean, amikor viszolyog valamitől.) Nem az abszurditás fáj, az nem fájna, hanem a szeszélyessége. Brrr!

3/5

(2012)