Azon gondolkodom, hogy mennyire baj, ha egy történelemmel foglalkozó mű nem tűnik tudományosnak, és érzelmileg meglehetősen túlhajszolt, elfogult? S azon, lehet-e elfogulatlan valaki a szülei gyilkosával szemben, tudja-e annak tetteit tárgyilagosan mérlegelni és értékelni? És kell-e így tennie, vagy beszámolója elfogultan, érzelmileg túlfűtötten is teljesen elfogadható? Azt tudom, ha máshonnan nem, Dümmerth Dezső olvasása óta, hogy  magam szavaival idézzem az ő gondolatait: „a magyar történészek, ha a magyar őstörténetről van szó, bárkitől képesek bármit elfogadni, ha az degradálja a magyar múltat, és bármit képesek elutasítani, ha az emelné a népünk önbecsülését”. 

A kis könyvecske talán legérdekesebb része az augsburgi csatával foglalkozó fejezet. Minimum elgondolkodtató… De amit Taksony haláláról, illetve Géza és István uralkodásáról ír, az is jócskán árnyalja a meglevő történelmi ismereteinket.

Függetlenül attól, hogy zavaros ügy volt ez a magyar államalapítás, bárhonnan is nézem. Mert sem a kincstári, agyonszajkózott álláspont nem kielégítő. Sőt! De egyik sem meggyőző igazán.

• Kincstári értelmezés: hurrá, kiírtja Géza és István a vérünket, a vallásunkat, ránk erőszakol egy tök idegen vallást, ami a szeretet nevében négyeli fel Koppányt és önt forró ólmot Vazul fülébe, hogy utána megvakíthassa; győzött István, de jó!
• Alternatív értelmezés: összeesküvés az egész, Géza jóformán gyerek volt, amikor a német papok és a katonák elözönlötték Magyarországot, csúnya magyarfaló önpusztító magyarok, akik a nép nevében olyan egyezséget kötöttek Ottó császárral, amely szerint csak a magyaroknak voltak kötelezettségeik, a németek meg örültek, hogy némi undorító fortéllyal az ölükbe hullott egy ország, de hol volt mindezen közben a magyar urak tömkelege, akik nem voltak tagjai a tizenkettőnek, aki a császárra a szövetséget kötötte?

De Grandpeirre K. Endre könyve mindenképpen gondolatébresztő, és rengeteg kérdést felvet, amik mindenképpen árnyalják az ismereteinket.

4/5

(2012)