A fülszöveg első mondata mindvégig ott csengett a fülemben olvasás közben: le szabad-e szakítani a zenéről a szöveget? Mert ahogy a szövegeket olvastam, természetesen belülről zenét hallgattam, bármennyire iparkodtam nem ezt tenni. Csak azoknál a daloknál volt sikerem, ahol nem ismertem vagy nem ugrott be a dallam. Ott a csupasz Bereményit tudtam értélékelni vagy nem értékelni.
De ezeknél a szövegeknél meg rájöttem, hogy elfogult vagyok, sokkal tényszerűbb lennék, ha nem tudnám, hogy mit olvasok.
Mert elfogult vagyok. Az első három magamnak vásárolt hanglemez, kb. tíz éves koromban a következő volt: LGT – Zene, Neoton família – Napraforgó (jóvanna, szégyellem magamat, a mentségem legyen, hogy már az első végighallgatáskor éreztem, nagyon mellényúltam) és Cseh Tamás – Antoine és Desire. Az első és az utolsót a mai napig, naná, felvállalom. Az első zenéit a rádióban hallottam, és piszokul tetszett. A Neoton akkor sláger volt (Santa Maaariaaa!)… Cseh Tamást pedig a rajztanárunk hallgatott, meg az egyik ifivezetőnk (látod, Bobánon Bobélola, te vagy a felelős, meg az a kiskunsági vándortábor, a szikrákkal a szélben a 424-esről!) a tábortűz mellett, egy szál gitárral.
Hát valami marhára nem értettem a lemezt se zeneileg, se szövegileg! Csak a 424-est, meg a Munkásszállás-t. De volt benne valami, ami miatt akartam érteni. Mindenhogyan.
Nem mondom, hogy mára sikerült. Érteni nem. Talán érezni valamit abból, amit János és Tamás csinált Gézával, majd János nélkül… Az Új dalok idejére értem meg Cseh Tamásra. Az a lemez úgy, ahogyan van, no, az igen nekem! Meg az utána jövők is. S ezek által az előtte valók is.
S Tamás közben elment közülünk. Nem voltam koncertjén soha. Életem nagy hibája! Csak videókon, a YouTube-on nézem, hallgatom őt, meg olvasom a halála előtt vele készült interjúkötetet. Az a rohadt bagó, az!
Hiteles volt. Mert nem volt mindent tudó. Nem volt megmondó arc. Nem is akart az lenni. Énekes volt. Csendes, visszafogott, szuggesztív énekes.
S vajon tíz év múlva ki tud itt magyarul?
4,5/5
(2013)
