Ajjaj! A könyv semmiképpen sem tudományos történelmi munka. Nem is elfogulatlan (manapság egyre inkább úgy hiszem, hogy sem világnézeti, sem történelmi elfogulatlanság nem létezik, csak ezekkel a szavakkal való porhintés), mert beavalottan nagyon is az. Nem csupán elismeri a Kormányzó érdemeit, hanem szeret is őt, fel is néz rá emberileg.

S itt kap különös, számomra nem mindig értékelhető csavart a könyv: azért, hogy Horthy tetteit földközelbe hozza, a szerző a saját katonaélményiből rávilágítani arra, mit is ért azokon az erényeken, amiket Hothynak tulajdonít. S itt bizony nagyot bicsaklik a tartalom, mert valami nagyon sztereotip a megközelítése a magyar bakáknak. Isten bizony én lennék az első, aki hallelújázik a magyar bakák becsületességén, lovagiasságán, a macska-mód földre eső derűjén, pragmatikusságán, de valahogy olyan érzésem van (pl. Joseph Heller-től fertőzötten), hogy ez, ha akarom, így van. Ha akarom, akkor meg (mondjuk ezt meg Cseres Tibortól fertőzötten írom) nagyon nem.

S a személyes memoárrészletek miatt valahogy szétesik a könyv. Egyfelől, mert a többi része történelmi beszámoló, értékelés, míg ezek nem azok, tehát a stílusuk is más. Nagyon.

Ami viszont tetszett. Sorra veszi a Horthy ellen leggyakrabban felhozott vádpontokat: fasiszta volt, antiszemita volt, revizionista volt és belépett a háborúba. S iparkodik meg is cáfolni ezeket a vádakat. Voltaképpen sikerrel. Persze, lehet vele vitatkozni, mert kivel nem lehet (mondjuk nekem az jutott eszembe, hogy Gyurkó Kádár-könyve is hasonló megfontolásból született, s talán az eredményük is hasonló), de azért érdemes elgondolkodni az érvein. S mondjuk rögtön utána elolvasni Nemeskürty Búcsúpillantás című könyvét, ami bennem alapvetően más árnyalatokkal gazdagította Horthy személyét és a róla elnevezett 25 évet, mint azt ahogy addig tanultam és megszoktam.

3/5

(2013)