No, most akkor vajon hogyan értékeljem? Mert 

• ad 1.: bár vékonka könyvecske (szerelmetesfeleségtársam csak könyvjelzőnek hívja, olyan kis 107 oldalas), nem haladtam vele túl gyorsan, több nap kellett hozzá, 
• ad 2.: nem azért, mintha baj lenne vele, mert nincs, de egyáltalán nincsen, 
• ad 3.: hanem azért vagyok bajban, mert miközben egyáltalán semmi, de semmi köze nincsen hozzá, mégis Maupassant Gömböc-e járt a fejemben, pedig az azonosság végső soron kimerül a különféle társadalmi státuszok összezárásából, és az egy közös problémás figura kipécézéséből, 
• ad 4.: meg egy kicsit a mesélés stílusából is, de mondom, nincs plágium-érzet, csak nagyonjóirodalom-gyanú.

S hogy egy 1970-ben, Erdélyben megjelent könyv misztikus legyen, de úgy, hogy messzire elkerülje egy szimpla kísértethistória gyanúját is, és 107 oldalba bele tudja tenni a gyomorrontás legkisebb csikarása nélkül az egzisztencia legnagyobb kérdéseit, hát az hihetetlenül nem semmi! Mert a gyógyhelyen összegyűlt társaság tagjainak életmozaikjain villanásaiból feltoluló kérdésekre magamnak is választ kellett adnom. Legfőképpen, hogy lelőttem volna-e az őzet a nagykutyáknak, s hogy vannak-e földönkívüliek által befogott tengeralattjárók a Sargasso-tenger mélyén? 

Miközben a könyvecske nem sci-fi (jaj, nagyon nem), nem egzisztencialista szenvedés (hála az Égnek), hanem egy nagyon jól megírt kisregény, az erkölcsi döntésekről, tértől, időtől és politikától függetlenül.

De vajon létezik-e, s ha igen, kivel beszélget legközelebb a Barát? 
Mondanom sem kell, a könyv nem thriller, és végképp nem horror, semmi köze ezekhez!

Jó olvasást mindenkinek! Nekem is, mert én pedig keresek még Fodor Sándor könyveket!

4,5/5

(2013)