Olvasmányos. Nagyon. Nagyon-nagyon. S közben irtó jókat mosolyogtam. Fantáziadús, kalandos.

Olyannyira olvastatja magát, hogy végső soron csak a regény végén döbben rá az ember, hogy nem volt semmi olyan cselekményszál, semmi olyan konfliktus-helyzet, ami összetartaná a könyvet. Mindazt, ami történik, végső soron csak a főszereplő személye tartja össze: egy GYV-katona ilyen-olyan bolygókon vaó kalandjainak mozaikját olvassuk. De a döbbenetes az, hogy nem is hiányzik a központi konfliktus, kerek az egész, ahogyan van.

John Scalzi nem bíbelődik sokat a génmódosítások, a Frankestein-mód összerakott harcosok pszichéjével, az így létrehozott lények körüli erkölcsi, morális problémákkal, ám a kihagyott ziccer megint csak előnyére válik a könyvének.

Ahgyan az is, hogy nem ragozza túl Perry vénlegény-közlegény-tizedes-százados mindenkori életének, és mindenkori létformájának szerelmi életét sem. S hajtsunk fejet, mert lássuk be: nagyon nem semmi, hogy egy sci-fi fő üzenete az, hogy létezik hosszan tartó, szerelmi házasság, amiben mindkét félnek a másik hiánya a legnagyobb problémája! Mert szíven ütő volt az a rész, amiben a minden bolygón gyilkológépként harcoló katonák felsorolják, kinek mi hiányzik a Földről, s mindenki elhallgat, amikor Perry azt mondja, neki a felesége, a házasságuk, a valakihez tartozás. Egy sci-fi felett, férfiként majdnem könnyezni… Ugye? (Valószínűleg a 100%-os empátia tette!)

S minden borzalma, trutyis-gyilkolós gyomorforgatása ellenére ezért szerethető nagyon ez a könyv. 
A fél pont levonás nagyon szabódva tettem meg: az a bizonyos nem is hiányzó vezérszál azért mégis, valahogy…

4,5/5

(2012)