Lukjanyenko rádöbbentett valamire: én vagyok az ideális olvasó! Nem minden szempontból, de abból bizonyosan, hogy hiába tetszett ennek a könyvnek az első része, hiába nem túl régen olvastam, nehézségekbe ütközött a részleteket felidéznem, pedig ez a kötete szerves folytatása az előzőnek. Azért vagyok ideális, mert ezek szerint bármikor a kezembe adhatják az általam olvasott, nekem tetsző könyveket, bármikor tudom újként olvasni! :-)

Akkor érdemben a jelen kötetről. Illetve először mégsem, csak egy apróságról, ami nekem nagyon jól esett: a könyv el van látva lábjegyzetekkel! Olyan régen láttam ilyet szépirodalmi műben! Utoljára ifjúsági regényekben, talán. Pedig hasznosak nagyon! Még az internet-korszakában is: nem kell megszakítani az olvasást! Nem tudom, hogy a szerző, a kiadó vagy a fordító szorgalma, de a magam részéről egyáltalán nem bánom, sőt díjazom ezt a fajta segítséget!

Akkor most érdemben: hát, nem tudom… 

Lukjanyenko most is Lukjanyenko volt, ami a sztori pörgős részét illeti, ötletgazdag, fantáziadús, mint eddig. Csak valahogy a valahonnan valahová hiányzott a történetből. Hiába pörögtek az események, hiába volt szegény Kirill sorsa akciódús, hiába a fantáziapörgette világok sora, a történet egésze voltaképpen egyáltalán nem hiányzott az első részhez, és ami nagyobb baj, voltaképpen nem is tett hozzá igazán semmit. 

Még szerencse, hogy az angyal és a robot összecsapása csak a végén történt meg, mert ha előbb történik meg, leteszem a könyvet. 

Kirill végső döntése pedig az addigiak hátterén ha nem is motiválatlan, de nem túl ésszerű, nem végrehajtható és nem nagyon hihető.

De van stílusa Lukjanyenkonak, ez kétségtelen! Nagyon az! Viszont az első kötetben is zsenálisak voltak a fejezeteket bevezető kis szösszenetek. Itt csak azok voltak azok. 

Mondjuk pozitívum még, hogy nagyon jókat mulattam az aktuális sztárok, hősök (Swárczi, Harry Potter stb.) irányába történt kiszólásokon, mindennapibbá tette Kirillt és a vele történteket: jó ellensúlyozása volt az ő szuperemberségének.

2/5

(2013)