A nyár végén voltam Szerelmetesfeleségtársammal és Örök Sógorral a Kobuciban egy Hobó és Bandája koncerten. Nem volt retró-hangulatunk, éppen ezért málnafröccsöztünk némi pálinkaalapra, szívtunk egy kis cherry szivarkát, lenyomtunk egy kobuci szendvicset, s hallgattuk Hobót, akit bár egy ország ismer, mégsem celeb, mégsem majom, mégis ember. Gyöttek a dalok sorban, minden Hobó-korból, saját, nem saját, magáévá tett, Rolling, Doors, Hendrix, és persze HBB.
S persze HBB. S ha HBB, akkor persze Tetovált lány, Kőbánya blues, :Enyém, tiéd, miénk_, óóóó, a Torta és a Közép-európai hobó blues II., atyaég, micsoda dal, micsoda dal, és néhány opusz a Vadászat-ról. Ami úgy fest, mindörökre bevonult a magyar rock panteonjába, s méltán tette ezt. Nem könnyen, de nem nehezen értelmezhető darab. Ha akarom, slágerteli, ha akarom totálzene, ha akarom ez, ha akarom az, de elsősorban: Vadászat. Megunhatatlan, és nehezen felülmúlható, ihletett, áldott darab. Korkép, kórkép és körkép. Abban a pillanatban, de kiderült, ma is, meg val'szeg mindenkor is.
Namost ebből van könyv. A Vidnyánszky Attila rendezte verzió szövegével (ami nem fedi teljesen az eredeti előadást). S most, kérlek Benneteket, feleim, tegyük félre a Nemzeti Színházat, tegyük félre azt a rohadt, gennyes, undorító politikát! Hobó nem párt-olgat, nem fekszik semerre. Ez ha akarom, nem szimpatikus. Ha akarom, az egyetlen járható út. Nem azért dolgozot Vidgyánszkyval, mert, hanem azért, mert fantázia volt benne, üzenet jöhetett át.
Jött át
Jön át.
A könyvben háttértörténeti interjúk is vannak, amelyek megközelítőleg olyan élvezetesek, mint maga a Mű.
Amikor Szerelemetesfelesgétársam a Kobuciban, a koncert után odakiáltott a tömegen átbattyogó Hobónak: „Köszönjük, Hobó!”, akkor Hobó megfordult, a szívére tette a kezét, kicsit meghajolt, és ezt dörmögte: „Én köszönöm Nektek!” Semmi bratyi semerről. Csak köszönetek. Az apám lehetne. S bizonyos értelemben az is volt. Csak nem tudja.
5/5
(2013)
