Abban az időben, amelyről a könyv íródik, jómagam kamasz voltam, s az ebben a könyvben szereplő könyvek közül jó néhány volt a kezemben. Jó részük tetszett, volt, ami nem. Egy dolog érdekes (önfényezés): a nagy részüknél, bár élvezettel olvastam őket, volt valami hiányérzetem. Nem tudtam megfogalmazni (szégyen, de ma sem tudnám pontosan megtenni), hogy mi, de érzés szinten jelentkezett, hogy hiába olvasmányosak, hiába nagy sikerek, valami nem az igazi velük.

Sutherland könyve nem tanít meg bestsellereket írni. Még csak azt sem fogalmazza meg pontosan, mi is a különbség a bestsellerek és az „igazi” irodalom között. Ad jó néhány kapaszkodót, tájékozódási pontot, de cövekeket nem ver le. Talán nem is lehet. Nem tudom. Ha megfordítva nézem a dolgot, nekem néhány „igazi” irodalomhoz sorolt könyv esetében is volt felemásság-érzetem: stílus van, nyelvi formák, eszközök vannak, de mondanivaló, nincs, mintha a szerző a kincsivel bűvészkedne, mert írni, ugye, azért kell. De ez más tészta.

Sutherland végig veszi az adott időszak (’70-es évek sikerkönyveit) ilyen-olyan véleményt mond róluk, van, amelyikről nem rántja le annyira a keresztvizet, van amelyiket egyértelműen mosléknak tartja.

Számomra a legfontosabb felismerései a jóslatai voltak. Egyfelől, hogy a könyvszakma, a könyvkiadás vészesen el fog tolódni (mármint a könyv megírásának idejéhez, állapotaihoz képest) a biznisz felé. A könyves promóciók egyre inkább az egyéb, szokásos kereskedelmi „mindenképpenveddmeg” irányba tolódnak el: óriás- és metróplakátok, hangzatos, fellengzős túlcsicsázások, a szerzők egyre aktívabb részvétele a promóciókban, s aki nem teszi, aki nem előadó is, amellett, hogy ír, egyre inkább ki- és lemarad. 

Másfelől, hogy egyre inkább összemosódik az „igazi” irodalom és a sikerkönyvek közötti határ, éppen, mert az eladhatóság lesz a fő szempont, s csak az igazán nagyok engedhetik meg maguknak, hogy „igazi” irodalmat alkossanak. 

S minden értékítélet nélkül: nem itt tartunk ma?

3,5

(2013)