Olyan fele-fele arányban kedvelem az általam látott Kusturica filmeket. A Macskajaji, naná! Az Underground, na, az igen. És énnekem nagyon tetszett a Tejben, vajban, szerelemben is. Mndegyik másért. De azokat annyira, hogy kedvet csináltak ehhez a könyvhöz. Szerencsére, csak könyvtári példányhoz, nem vásárlóshoz. Megbántam volna.
Hogyan is mondjam?
Egyfelől felületes. Néha csak kapkodtam a fejemet, hogy miről, kiről beszél. Mert sem a szereplőit, sem a háttéreseményeket nem mutatja be igazából. Beszél a gyerekkoráról, beszél a nagykamaszságáról, a filmezés kezdetéről, a külföldre költözéséről, hogy Johnny Deep tök jó fej civilben és a haverja, erről-arról, de inkább csak sztorizgat, semmiről nem tudunk meg igazán semmit.
A számomra legélvezetesebb fejezet a Fellini Amarcord-járól szóló volt. Az 1-es villamoson olvastam, és többször felrötyögtem magamban, de ez is sztorizgatás volt.
A legnagyobb csalódás pedig a Jugoszlávia széteséséről szóló részek. Mert ember legyen a talpán, aki ezekből 
némi előismeretek nélkül akár egy szót is megért. Különösen így tizenhat év után. Mert kinek mit mond ma Izetbegovič, Karagič, Milosevič, Tudjman neve? És ember legyen a talpán, aki megérti, mi a fene is robbantotta szét Jugoszláviát, milyen belső feszültségek voltak a nemzetek között, és miért. Mármint aki Kusturica könyvéből megérti.
Kár érte…
Igaz, a könyv sehol sem ígért mást… De ettől Kusturica, mint állandóan fésületlen, zsíros hajú jelenség, mint zseniális rendező, mint zenész nem lett kevesebb.
És itt van a Tejben, vajban, szerelemben egyik betétzenéje, hallgassátok meg: Kostina. Én egyszerűen nem tudom megunni.
3/5
(2013)
