Már a könyv címe is érdekfeszítő! Manapság nem mainstream a liberalizmus visszásságairól beszélni, bár szerencsére egyre több példa van rá.*
De ez a címválasztás nyilván kiveri a biztosítékot. Ennél vadabb csak Ladányi Attila könyvének a címe: A Holokauszt-mítosz, mint a liberálnáci diktatúra alapja. A két könyv, mindent összevetve ugyanarról beszél.
A liberalizmus és a fasizmus egymásnak teljesen ellentmondó fogalmak. Állítólag. Mert ez sulykolják a fejünkbe. A könyv címe éppen ezért telitalálat. Mert azt mondja, az ellentmondás csak látszólagos. (Valahogy úgy, mint amikor megismerkedtem Szerelemetesfeleségtársammal az interneten: küldött nekem egy virtuális puszit, s ez akkora hülyeség volt [virtuális puszi!], hogy én, aki elég sok mindent végeztem már virtuálisan, erre kíváncsi lettem, lett is belőle házasság, ásó, kapa, nagyharang, addig meg szerelem!) A földi halandó azt gondolná, hogy a szerző szójátszik, figyelemfelkelt. De, aztán, ahogy a figyelem-felkeltett olvasó halad a könyvben, rájön, hogy szó nincsen szójátékról: vérvalóság a liberalizmus fasizmusa.
Még az érdemi miegyebek mellett: a mai politikai életben külön szótár kell adott szavakhoz, mert a jelentések torzulnak, deformálódnak. és a tájékozatlanok jobbára azt hiszik, tudják miről beszélnek, olvasnak, pedig már régen nem azokkal a jelentésekkel kellene olvasniuk a szavakat. A könyv címének összetett szavának két tagja is ilyen magából kifordult értelmezést nyert manapság: liberalizmus, fasizmus. Az egyik maga a Kánaán, a másik maga az ördög.
A liberalizmus eredetileg nem erkölcsi szabadosságot, nem a másság ájult tiszteletét jelentette (gondoljunk csak Deákra, Széchenyire, Kossuthra, Eötvös báróra vagy Jókaira), hanem gazdasági tartalommal bírt, a hazai gazdaság felszabadítását, önállósodását szorgalmazta. Ma a liberalizmus jobbára beterelni akar a Nagy Európai Közös Kuckó egyre fajsúlytalanabbá váló eszméjébe; mi befelé törekszünk, miközben más népek felismerték a nemzeti önállóság és identitás megtartó értékeit, és kitörni próbálnak. A liberalizmus tehát eredetileg a nemzeti gazdaság önrendelkezés alapelve volt. Ebből torzult a pontosan meg nem nevezett szabadság iszenségévé, anélkül, hogy pontosan meghatározná, mire való szabadságra gondol. Mert a szabadság önmagában tartalmatlan.
A fasizmus nem azonos a nácizmussal. A fasizmus meghatározása, ahogyan erre a könyv felhívja a figyelmet, egyáltalán nem egyszólamú, ahány mű, annyi meghatározás. (vö. A szerző szerint a fasizmus talán legrövidebb meghatározása: az államnak az egyén fölé rendelése, és az állam érdekeinek mindenekfelett való érvényesítése, akár az egyén érdekeivel szemben is. (Jusson eszünkbe nyugodtan a nagy francia forradalom és a nagy októberi is, meg az 1984!)
Tartsuk szem előtt, hogy a fasiszta értelmezések történelmi megvalósulásában az állam minden esetben az adott náció államát jelentette, nem pedig egy interfasiszta koalíció ábrándozásait.
A húszas években formálódó fasiszta államok, elsősorban a Mussolini vezette Olaszország nem voltak náci államok. Fasiszta államok voltak. A német nemzeti szocializmus (figyelem, már a név is, jogosan, baloldali gyökereket sejtet) véres antiszemitizmusa csak későbbi értelmezésekben és jelentéstorzításokban tette eggyé a fasizmust a nácizmussal, ostobán vagy gonoszul egybemosva a nem azonos fogalmakat. A statisztikai adatok és a történelmi tények elmondják, hogy sem az olaszok, sem a spanyolok nem voltak antiszemitábbak, mint bármely más állam, s mindkét ország csak a német megszállás után foganatosított antiszemita rendelkezéseket. Ha az antiszemitzmus a fasizmus fokmérője, akkor a szövetséges államok antiszemitábbak voltak, mint Mussolini és Franco országai. (A szerző nem említi, de voltaképpen az akkori Magyarország is ugyanebben a cipőben járt. Mármint a magyarországi zsidók kiirtási-kísérlete gyakorlatilag a német megszállás után vette csak kezdetét.)
A könyv elmondja, hogy a ma látszólag élesen elkülönülő két eszme, a liberalizmus és a fasizmus gyakorlatilag egy tőről fakad, egyazon alomból származik. Ezt iparkodik, meglehetősen meggyőző tényekkel alátámasztani, mind Európára, mind az USA-ra nézve. Érdekes, hogy Lyszak Legutko könyve, A közönséges ember diadala a kommunizmus és a liberalizmus közötti nagyon komoly hasonlóságokra mutat rá.
Goldberg voltaképpen az utóbbira, a fasizmusra koncentrál, s a XX. század elejétől levezeti, hogy miképpen volt Wilson (a New Deal atyja), Roosevelt és az őt követi elnökök sora végső soron fasiszta, és miért nem alkalmazták rájuk sohasem ezt a jelzőt.
Szó van arról is, példákkal illusztrálva, tényekkel alátámasztva, hogy voltképpen még Hollywood erőszakkultusza, és másság-imádata is visszavezethető a liberálfasizmusra.
Az eszmetörténeti fejtegetésben, ha nem lenne vérvaló az agresszió, az a vicces, hogy voltaképpen gyökereiben ugyanannak az eszmének a képviselői utálják, verik, öldösik egymást. De persze ezt már „megszokhattuk” a Nagy Francia és a Nagy Októberi (Ami Novemberben Volt) történetét szemlélve.
Számomra, bár nem tudom, pontosan mit vártam, de hiányzott napjaink Európára való kitekintése a könyvből. Nem hibája, én lettem volna kíváncsi, hogyan látja például a mostani kelet-európai kifordult helyzetet. Mert nem tudtak nem eszembe jutni, Tóth Gy. László Politikailag korrekt 1–3, Baloldali gyűlöletbeszéd, vádak és vélemények című válogatásai, amik azért a mai honunk általánosan elfogadott fogalomrendszerét nagyban megkérdőjelezik, ráadásul a liberálisok saját szavaival, a könyv címének megfelelő módon. Vagyis a alátámasztják, amit a Liberálfasizmus című könyv szerzője állít: nincs különbség a liberalizmus és a fasizmus között. Azonosság van. Csak kapjon elég teret, megfelelő mennyiségű hatalmat, és mindkét rendszer ugyanabban éli ki magát. (A viszonylag közelmúltban még erre is volt példa országunkban. Jé!)
* Például: Lyszard Legutko: A közönséges ember diadala; John Kekes: A liberalizmus ellen; David Coleman: Cenzúrázva; Molnár Tamás: A liberális hegemónia; John Kekes: Az egalitarizmus illúziói
3,5/5
(2013)