Meglátni és megszeretni… és könyvtárban vadászni. Elejtettem. (Felvettem. ;-) )
Na, most, ez annyira nem gyerekkönyv.
[[spoiler: Mert azért, lássuk be, amikor (az akkor még nem erre a névre hallgató, vagyis inkább akkor még semmilyen névre nem hallgató) Lafkádió simán, cinikusan felfalja a vadászt]],
akkor van hökk rendesen. Még ha elvi szempontból, lássuk be, igaza is van, hiszen akkor is ragadozó, ha nem is az átlagból való.
Aztán Lafkádió vadász lesz: vadászt vadászik. Emberre hajt. Sok vacsi lesz a vadászataiból a hordájának.
Kettedik hökk, nem annyira gyerek-kompatibilis az üzenet. S nagyot ugorva: a befejezés sem. De hihető, és eltekintve attól, hogy a főhős egy beszélő oroszlán (egy vicc jutott eszembe: kocsis hajtja a szekeret, üti a lovat, de nagyon, mire az hátra szól: „Ne üss már, fáradt vagyok, úgysem megy gyorsabban!” Emberünk rémülten leugrik a szekérről, és a kutyával együtt egy fa mögül lesi a nem mindennapi csodát. Lihegnek mindketten az ijedtségtől. A kutya ránéz a gazdira és megszólal: „A rohadt életbe, de megijedtem: egy beszélő ló!” Vicc vége.), a befejezés nagyon korrekt, életszagú. Igaz, kétséges, hogy gyerekek számára vajon mennyire érthető? Az identitás-kérdés val'szeg hökkenet számukra, akinek meg nem, kétséges, nem vesz-e kezébe mesekönyvet. De kicsire nem adunk, bízunk a Gondviselésben, hogy mindenkit akkor talál meg a kellő információ, amikor arra szüksége van, és amikor megérett rá.
Na, most: bár nem gyerekkönyv, vagy éppen azért, „marhára” élveztem minden sorát, a humorát, a zseniális illusztrációkat, mindent. Már a könyvtárból hazafelé a buszon olvastam, s szerencsére Szerelmetesfeleségtársam mellettem ült, mert néha hangosan vigyorogtam. Véges végig.
Most meg vadászhatok rá, hogy állandó példányom legyen belőle.
5/5
(2013)
