Vannak írók, akiknek a stílusa annyira önmaguk, hogy az ember gyakorlatilag mindent megbocsát nekik, amit abban az adott stílusban követnek el. Az egyik ilyen számomra Hrabal (a másik Vonnegut). A Bambini-t nem kell megbocsátani. :-)

Voltaképpen fogalmam sincsen, miről szól a könyv. De annyira velejéig Hrabal, annyira Közép-Európa, annyira bármikor mi vagyunk, hogy a voltaképpenmirőlszólás eszembe sem jutott, miközben a Mátrában, a Hidegkúti Túristaházban (reklám volt: csodaszép, nomád hely, nézzetek utána!), ahová a fiam fizetett be meglepetésül engem és a szerelmetesfeleségtársamat, gyertyafény mellett kiolvastam a könyvet.

Mert ha voltam is annyira vak, hogy nem vettem észre a mirőlszólást, a könyv akkor is szórakoztató, és a könyv akkor is vicces, és a könyv akkor is elgondolkodtató, és a könyv akkor is annyira megható, mint Chaplin legjobb börleszkjei, amin az ember kacagva sír. S mikor melyiket jobban.

Szeretem Hrabalt. Illetve az írásait.

4/5

(2013)