A Szívtől szívig volt az első Picoult-könyv, amit olvastam. Meggyőzött. Nem volt elementáris, de többször olvashatónak találtam. Ami Picoult-könyvet olvastam azóta (nem az összes, magyarul megjelentet), az olyan kis hullámzó volt számomra, de az első hatását egyik sem érte utol

Ami tény: Picoult tud írni. Nem míves szépirodalom, amit ír, hanem igen-igen minőségi bestseller-irodalom. Erénye, ereje a cselekményvezetése, a le nem ülő történet, a meglepően jó megfogalmazások tömkelege (csak ennél a könyvnél több, mint száz idézetet írtak ki a moly.hu olvasói!), a többszempontú történetmesélés, s a könyvek végén a szokásosnak mondható csattanó.

A Házirend jó könyv. Hasznos is a maga módján: a szokásos másság-tisztelettől eltekintve még el is gondolkodtatott! Elsősorrban arról, mi is a normális viselkedés, mi a normális gondolatmenet, s honnantól káros, kóros, ami nem tűnik annak. Ezek nem kis kérdések.

Parodisztikus-jelenet a könyvben, amikor az autista Jacob édesanyjának a háza előtt megjelenik egy autista hálózat főembere, és arról akarja meggyőzni „áldozatát”, hogy voltaképpen még a normalitás meghatározása is szubjektív és megkülönböztető, mert lehetséges-e, hogy a többség véleménye a téves? Egyél szart, hetvenmilliárd légy nem tévedhet, ugyebár! De ez utóbbit én tettem csak hozzá. Érdekes kérdés, Platón, Phlilip K. Dick, Mátrix, stb. óta sokszor feltett kérdés…

Hasznos könyv azért is a Házirend, mert ismeretet nyújt a neurotranszmittereken át a kriminalisztika finomságain át a táplálkozástudományig (pont most, amikor kiderült, magas a vérnyomásom, és a cukrom sincsen rendben, alátámasztotta a laktóz- és gluténmentesség fontosságát), és persze főleg az autizmusról.

Picoult asszony még azt is eléri, hogy könyvében voltaképpen nincsenek ellenszenves szereplők. Annak ellenére nincsenek, hogy valós jellemekkel dolgozik, nem sablonokkal, nem fekete-fehér alakokkal. De minden szereplő motivációja érthető, követhető, konzekvens (na, jó, az elején a némileg analóg-stílusú felügyelő és az ügyvéd figurájánál nem eldöntött, ki is lesz a befutó anycinál, de ahogy eldőlni látszik, úgy különül egy egymástól a két figura.)

Na, szóval: habzsoltam a szokásos Picoult-vastagságú könyvet. („Már megint lexikont olvasol?” – kérdezte fejcsóválva, nem kicsit cinikusan Szerelemetesfeleségtársam, ahogy a galériára másztunk felfelé, s ő cipelte az esti olvasmányom alapját.)

Aztán, amikor becsuktam az utolsó oldalnál, mégis elégedetlen voltam. Nocsak! 

A lyányom előbb olvasta a könyvet, s úgy a századik oldalnál jártam, amikor megkérdezte, hol tartok, s a válaszomra, hogy van-e tippem a végső megoldásra? Volt. Rossz.

Egy nappal később, továbbolvasva másik tippem lett. Jó.

Ez nem lenne baj.

De baj. Mármint, hogy kitalálható a történet vége.

Azért baj, mert Picoult határozottan rámegy minden könyvében a csattanóra. Ezekre élezi ki a történeteit.

Raszkolnyikov esetében nem akarunk meglepődni a gyilkos kilétén: nem arról szól a könyv. De a Házirend-et elolvasva valahogy nem dőlt el, hogy krimit olvasunk, vagy krimitörténetbe ágyazott másvalamit? Ha másvalamit, akkor nem lett volna baj, hogy nem lepődünk meg a végén, mert nem ez a lényege a sztorinak.
Ha krimit, akkor viszont lepődjünk meg, vagy legalább a elismerően csettintsünk, hogyan gubancolódik kifelé a megoldás.

Na, ez a katarzis itt elmaradt. 

Szép dolog ez a csattanósdi (Szerelmetesfeleségtársam barkács-könyvnek hívja az ilyeneket: tele vannak csavarokkal), de ha a módszer elvárt kötelességgé válik, némi izzadtság-szag azért előlopakodik a hajlatokból. Előlopakodik, mert izzadni kell az írónak, hogy ki ne derüljön, ami amúgy is nyilvánvaló. (S ne már hogy nem az lenne az első kérdése egy rendíthetetlenül igazat mondó gyereke felé a szülőnek, hogy vajon ő tette-e a kérdéses galádságot?) Ezt az izzadtságszagot éreztem a Tizenkilenc perc-ben is.

Jodi asszony, kezitcsókolom, nagyon élvezetesen tetszik írni, ezért nem kellene ezt a meglepődést ennyire erőltetni! A Házirend a témája folytán önmagában is tökéletesen megállna. Élvezetes, elgondolkodtató könyv lenne, de valahogy lealacsonyítja ez a besült hatásvadászat!

De nem hagyom magamat: azért is szeretem ezt a könyvet! De négy csillag, mert bár nagyon kellett volna, de nem lepődtem meg.Vagy ne kellett volna meglepődnöm. 

4/5

(2013)