Nem olvastam el az előző két könyvéről írt értékeléseimet. Lehet, hogy ismételni fogom önmagamat.

Scalzi jól ír. Izgalmas, gördülékeny, fantáziadús. Az is tény, hogy nem nagyon kedvelem a sorozatokat, tisztelet a kivételeknek, s azoknak, amelyek eleve sorozatnak íródtak, de azok közül is olyannak, amelyek eleve úgy indulnak, hogy az elképzelés nem fér bele egy kötetbe, s nem csak azért sorozat, mert nyúzzunk rókát!

Scalzi sorozatát megbocsátható rókanyúzásnak gondolom. Azért, mert volt a történetben és az íróban is tartalék, hogy ne feltétlenül ugyanúgy és ugyanazt a komplex világ és a jól eltalált szereplők miatt. De bevallom, immár befejezettnek találom teljesen a történetet, s mondanám, Scalzi utószavával együtt, hogy ne tovább (miközben tudom, hogy van tovább, s azt is, ha a kezembe kerül, el fogom, olvasni, van bennem mazochizmus, de előre elfogult vagyok, negatívan)!

A Gyarmat-ot könyvtárból vettem ki, nem volt most hangulatom hozzá, de ritkán van bent, kihoztam, és hangulathiányom ellenére belefogtam. Mit mondjak: körülbelül egy oldal kellett a hangulathoz. Elég jó arány, tagadhatatlan.

A Vének háborúja lenyűgözött. A Szellemhadtest elszórakoztatott, de már akkor éreztem, amikor olvastam, hogy a pergős, letehetetlen űreksönön kívül semmi nem marad meg bennem belőle. Úgy lett.

Az utolsó gyarmat zavarba ejt. Nem olyan ütős, mint az első rész, hiszen már nem meglepetés benne jóformán semmi, csak a történet csavarjai rejtenek lepődéseket, a világ már ismert. Eksönnek eksön, de nem kell nagyon erőlködnöm, hogy a lelkemnek és a könyv mennonitáinak oly kedves végső csűrcsavar erkölcsi vetületét pillanatok alatt magamévá tegyem, még akkor is, ha nem túlbeszélt, nem túlgondolt, nem szájbarágós és lássuk be, nem túl mélyen szántó az üzenet. Mindössze ennyi: mindig kell lennie egy második, pusztulás nélküli megoldásnak. 

S ebben a könyvben Scalzi többször humoros is, ami határozottan jól esett.

3,4/5

(2014)