Emmi_Lotta értékelésének a hatására szereztem meg a könyvet a Rukkoláról. Köszönöm az ajánlással felérő értékelést!
Az összbenyomásom vegyes. Még azon is gondolkodtam, hogy mit írjak, írjak-e róla egyáltalán. Mert számomra a könyv a „válámi ván, de nem áz igázi”-kategória. Nem tettem le végleg, de nem is kívánkozott veszettül a kezembe.
Valóban váltakozó a három elbeszélés színvonala.
Ilyen az élet: bár benne van a sziklaszilárd kommunista dolgozó heroizáló felvillantása, s ezáltal kicsit cöccögésre késztető fejcsóválása, mégis szép történet. Úgy fest, a gyerekek mindig bejönnek, ha meg kell hatódni.:-)
Búcsú a tajgától: A meteor (?) valós. A történet olvastán azért nem tudod nem eszembe jutni a Sztalker, mert persze, hogy nem. Volt benne valami Lem-es is. Miközben nem sci-fi, bár mégis az valahol. Finoman adagolt izgalom és misztikum is volt benne, sejtetéssel, lezáratlanul. S még, valóban, a tunguzokon mosolyogni is lehetett, és szeretni őket a bölcsességük miatt (a'la Derszu Uzala).
Pásztortűz: Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Főleg ez volt a majdnem, majdnem, majdnem, de aztán mégsem. Voltak pillanatai, ami felkeltette az érdeklődésemet, ami felvillantott valamit (az a jelenet, amikor apci elmegy otthonról és a lakáskulcsot a folyóba hajítja: zseniális), még az alapszitu (szeretem anycit, de hülye, letiplizek, és naná, eszembe jut a tizenhét évvel ezelőtti szerelemem, és reménykedem, hátha ő is mindvégig rám várt, miközben bennem csak a félhomályos zugokban volt ő jelen, mert szerettem én az asszonyt, persze, hogy, csak nem annyira, mint múltam asszonyát; még ismerős is…) is érdekes, a befejezés is hihető, csak nem tart fogva, amikor olvasom.
2,5/5
(2014)