Sokadszorra vagyok tanácstalan egy könyv értékelésekor, de valószínűleg így jár, aki félművelt, de érdeklődő típus: a kíváncsisága elégül, de nem képes felérni, ha nem is ésszel, de információkkal, igazat olvasott vagy csak valódit?
Lehetetlen Drábik könyvét polkorrekten, de egyszersmind korrekten is értékelni. Persze, miért is kellene úgy tenni? De voltaképpen alig teszek hozzá valamit az általa leírtakhoz, s majdnem minden, amit írok, az ő gondolata.
Drábik abból indul ki, hogy a világot gyakorlatilag lenyúlta egy láthatatlan pénzügyi oligarchia. Ez így velősen tömör: de tényleg ez a lényeg.
Hasonlata szerint majdnem úgy, mintha azt mondanánk, hogy ha a világon él tíz ember, és összesen van száz dollárjuk, akkor egyiküké 99 USD, a többiek osztoznak a maradékon. Ez az oligarchia nagyon aktívan dolgozik, illetve inkább szerencsejátékozik mások pénzével, mások életével a maga hihetetlen nagyságú hasznának és hatalmának az érdekében. Országokat tesznek tönkre (releváns példa: hazánk) minden lelkifurdi nélkül, különösen, ha olyan szervilis, elvtelen érdekembereket találnak, mint itt. Drábik hoz fel arra is példát, hogy azért ahol elég kemény tökű a vezetés, mint például Argentínában vagy Malajziában, ott érdekes mód, lehet széllel szemben is gazdaságot csinálni. Van benne kínosság, van benne nagyon nem szeretem rész, de akár működhet is, ha az akarat meg van hozzá.
Olvashatjuk, hogy az EU gyakorlatilag egy rettentő vízfejű elnyomó szervezet, amire tulajdonképpen semmi szükség nincsen. Semmi, mert a szabad kereskedelem, a szabad munkaerő-vándorlás, árumozgás simán megoldható államközi szerződésekkel is. De az EU kiváló eszköz az oligarchia monetáris politikájának a kivitelezéséhez.
Ahonnan Drábik kiindul: a 2008-as válság előzményei, konkrétan a Goldman Sachs-csoport gátlástalan, cinikus, undorító pénzügyi manőverei, amellyel kimondhatatlan mennyiségű pénzt nyúltak le. (Persze nem csak ez a cég, de ők az állatorvosi ló. S egyben a talán legügyesebb paci is.) Drábik azt állítja a válság megtervezett válság volt. Nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó megtervezett válság. Hosszan ecseteli a bankcsoport évtizedekig tartó tevékenységét, megmutatja a módszereit. Belelátunk a sárkány torkába. Példa: a 2008-as válságot követően az államtól a segélyeket, no kik kapták? Biz’a, a bankok, akik a válság okai voltak! S aztán a végeláthatatlan nullákat tartalmazó segélyekkel mi történt? No? Úgy a’, bizony szétosztották jutalékként maguk között! Korrekt! Magyarországon a bankok haszna 2008–2009-ben például fikarcnyit nem csökkent!
Aztán Drábik lép egyet, és máris ott tartunk, hogy a Goldman Sachs mögött, nocsak, a Rothschild-család áll! A könyv következő nagy szerkezeti egysége erről szól. Mármint arról, hogy az összlétszámához képest a gazdaságban, a politikában, a kultúrában messze túlszereplő zsidóság elsősorban nem vallás, hanem egyfajta törzsszövetség. A zsidóság alatt értsd NEM a Dob utca 46/B Kohn bácsiját, hiszen vele semmi baj nincsen. A hasonszőrű Kohn-ok kiváló visszahivatkozási létszámnak kiváló a második világháború után a holokauszt-ipar működtetéséhez. Ő és a leszármazottai a többszöri jóvátételből csak tizedmorzsákat kaptak, hiszen a összeg döntő része a Wall Street-en landolt, a sanyarú körülmények között nyomorgó világurakhoz. A zsidóság alatt ebben az esetben tehát nem Kohn-okat, hanem a kvalifikáltabb, befolyásosabb hitsorsosait kell érteni. Őket, akik agresszivitásukkal, cinizmusukkal, provokációikkal jobbára bármilyen társadalomban elérik, hogy fújjanak rájuk, és hogy kivessék őket.
Ám mint kiderül, éppen ez a cél. A második világháború óta szó is van rá: antiszemitizmus. Ami szó persze csak akkor értelmezhető, ha értelmezhető az anti-előtag nélkül is: szemitizmus. S van szemitizmus! Ezért létezhet az antiszemitizmus is. Semmi másért. Drábik hosszan tárgyalja ennek a szemitizmusnak a mibenlétét. Ebben a szakaszban van arról szó, hogy a modernkori Izrael állam tartja fent a világtörténelem legnagyobb koncentrációs táborát Gázában, s hogy nem sok állam van rajta kívül, aki a segélyszervezetek embereit gyilkolja és egy az egyben lenyúlja a segélyszállítmányokat, mégpedig ipari méretben, állami segédlettel és -tudomással, mégpedig a világ szeme láttára.
S Drábik azt mondja, a szemitizmus végső célja: a világ vezetésének a teljes elnyerése, a gojok alávetettségének a teljességre vitele. Ami ott tart, hogy gyakorlatilag megvalósult.
S azt is olvashatjuk, hogy van kiút: a nemzeti bankok megalapítása (mert a mostaniak nem azok), a munkaértékű közpénzek kibocsátása, a nemzetállamok megerősítése, és a globalizmus jelen rendszer szerinti lebontása.
Nem kis falat.
Beszél a honi helyzetről is. A könyv a 2010-es évek elején íródott. Azóta a magyar föld szabad prédává vált a külföldiek számára, a kormány mellszélességű támogatásával. (Kíváncsi lennék, ma ezt a fejezetet hogyan írná meg a szerző,)
S beszél arról is, hogy már régen nem az a kérdés, hogy jobb vagy baloldal, hanem az, ki szereti a hazáját, ki akarja a fennmaradását? Ez valóban kérdés! Nagy-nagy kérdés!
Csupán egy hiányom van a könyvvel szemben: nincsen forrásjegyzéke! S innentől azért nagyon komoly az ellenérvvé váló kérdés: honnan veszi Drábik az egyébként a szemünk láttára megvalósuló történeti, gazdasági adatait, összefüggéseit, információit?
Komoly élvezettel, de a tartalma miatt némi csüggedéssel olvastam a könyvet. Még az a szerencse, hiszek Istenben, s hogy minden az ő kezében kulminálódik itt a dolgok végére. Különben legyintenék az egészre és elhatároznám, hogy innentől legalább minden második nap be kell rúgni.
4/5
(2014)
