Szerelmetesfeleségtársam általi befolyásoltság alatt vettem kézbe a könyvet. Szabó Magdától eddig csak gyerek- és ifjúsági könyveket olvastam. Azok meggyőztek. Ez, a Pilátus is. (A Disznótor most kimaradt.)

Megfelelve a Jelenések könyvében olvasható jézusi módszernek, előbb jöjjenek az amúgy is döntő túlsúlyban levő pozitívumok. Ez egy jó könyv, örülök, hogy engedtem a befolyásnak. Az is tény, hogy megfelelő élethelyzetben is talált, mert, lássuk csak: nyolcvanhét éves nagymamám vidéken élt az utóbbi közel húsz évben. Az elmúlt év végén kórházba került. Bár már régebben terveztük a hozzánk, Óbudára költöztetését, amikor a kórházból kijött, úgy döntöttünk (mi, nélküle), hogy nem engedjük vissza vidékre, jobb lesz neki nálunk. Egyenesen hozzánk hoztuk, és egy hét múlva át is költöztettük a házat a lakásba. Nagyi csak pislogott. Ésszerűsítettünk, racionalizáltunk, mi marad a vidéki házban, és mi jön velünk. Az új szobáját a saját bútoraival rendeztük be, hoztuk a szőnyegeit, törülközőit, ruháit (bár némelyik cserére szorul), de a kenyérvágó kés és a virágmintás, kerámiás kávéfőző maradt vidéken. A kedvenc botja is, amit harmadik lábnak használ. Csak két hét múlva tudtunk érte menni. 
Persze, ott volt agyban, ukázként családszerte meg is hirdettem, hogy hagyjuk Nagyit dolgozni az új otthonában, hadd főzzön, hadd mosogasson, legyen tevékenysége, mielőtt teljesen nyűgnek és feleslegesnek érzi magát. Ha vásárolni akar, vásároljon, ne szúrja le senki, ha kétszázzal drágábban veszi a mirelit borsót vagy százzal drágábban az olajat. Hagytam a lépcsőforduló virágait is rendbetenni.

De a könyvet elolvasva kétségeim támadtak az öreg fák átültetésével kapcsolatban. Rendben van, hogy Nagyi jönni akart különben is („Nagy már a kert, sok a munka, nem bírom, és télen egyáltalán nincsen kihez szólnom…”), rendben van minden, szeretjük őt, a fiatalfelnőtt lányom szó nélkül költözött egy szobába a szintén fiatalfelnőtt öccsével, Nagyi szeret minket, de…

A Pilátus nagy kérdése a kommunikáció-képtelenség. Én nem mondom, de amit gondolok, jobb ha kitalálod, és szavak nélkül megérted; ne mondd te sem, mert fájna, majd jól kiprojektálom magamnak, mit is értesz azalatt, amit nem mondtál ki. 
S zsákutca lesz minden utca, szakadék minden lejtő. Senki sem mond semmit, de mindenki várja és elvárja a megértést a másiktól. Persze, a regényről beszélek, nem is az életről…

A regényről, amelyben mindenki teljesen szimpatikus, senki sem megátalkodott, mindenki jóakarattal kövezi az allét a gyehenna felé, ugye… 
Ami nem vagy csak sokkal kisebb eséllyel következne be, ha szólnának, ha mondanák, ha megfogalmaznák,amit éreznek, gondolnak. 
Nem királyi út ez sem, a közléshez fogadó is kell, de közlés nélkül esélytelen a fogadó fél. Ha Antal mondt volna Izának, miért válik, ha Vince tudta volna, segíthetett volna, ha Iza kérdez, mielőtt intézkedik, ha Etelka leül Izával, ha Domokos nem csak kocsiba ülve demonstrálja, amit megértett, stb., stb.. Csupa-csupa feltételes mód. Amit Szabó Magda tökéletesen, zsigerig fájón mutat be.

Ami áldás lehetne a számunkra, átokká válik: az állatok kommunikáációja mennyivel szegényesebb, a miénk milyen végtelenül árnyaltan ezer színű, mégsem vagyunk előrébb, mert hiába van, ha a sarokban büdösödik.

Mondom, a regényben mindenki szimpatikus. Csupa jó ember szerepel benne. Senkire nem voltam képes, illetve mindenkire tudtam haragudni. Nem rossz Iza sem, nem rosszabb, mint bárki a szereplők közül. A maga módján tökéletesen szereti az anyját. A maga módján mindenki tökéletes. Csak ez a maga-mód félelmetes csapdává válik a szavak hiányában, mert a projekció helyettesíti a valós közléseket, s az empátia is csak sötétben tapogatózik. Nesze neked, Elemér-madár az ág szabadságán remegve!

S innentől nem generációs kérdésről szól a regény. Nem a generációkkal van probléma. A generációk találkozhatnának, de a jószándékkal és konfliktuskerüléssel terhes csönd gyilkossá válik. A mindenki szeret mindenkit találgatós társasjátékká silányul: egyenes út a tragédiába.

Van kettő és fél gyerekem. Uramfia! Megremegett a kezem…

Van három baja is a regénynek. Enélkül csillagos hatos lenne.

Az első. Antal és Lídia történetének a fejezetei majdnem teljesen feleslegesek. Azért vannak, mert mindenki be lett mutatva, hát ne maradjanak ki ők sem. Antal fejezete ráadásul úgy cikázik vissza az időben, hogy az voltaképpen mélységében nem is érinti a fő csapást. Nekem ezek töltelékoldalak voltak. Lídia visszagondolása kicsit viszi előrébb az összefüggéseket, de annyira nem, amennyire hosszú. Kár érte.

A második. Értem én, hogy bizonyos értelemben kell a végő tragédia utolsó felvonásának, de Etelka döntését hihetetlenül motiválatlannak találtam. Tehát a történet vége ha dramaturgiailag érthető is valamelyest, ám súlytalanul előkészítetlen.

A harmadik. A cím. Egyszerűen nem értem. Pilátus, a galileai helytartó megkorbácsoltatta, majd elítélte Jézust. Nem akarta, de a hatalomért, a pozíciójának mentéséért megtette. Pedig családtagi álmon keresztül még isteni intést is kapott, hogy ne tegye. Így a híres kézmosása lelkiismereti tett volt: „Én nem akartam, ti akartátok, nem tudok mit tenni, legyen, de nem az én hibám!” A regényben, nekem úgy tetszik, senki sem mosakszik, senkinek nincsen rá oka. Szidhatnák magukat, de botorság volna: amit ma értettem meg, annak hiányáért teljesen felesleges a tegnapi magamat ostorozni, maximum viselem a következményeket. S persze, amit ma megértek, azért ma kell tenni. Világos. De hol Pilátus itt bárki is? S kicsoda lenne vajon Jézus? Mert Jézus kimondott, megfogalmazott, nem játszmázott, nem elhallgatott. Igaz, meg is feszítették emiatt… De itt senki nem feszül meg, nincs is rá oka. Sőt!

Köszönöm, szerelmetesfeleségtársam a gyöngéd unszolásodat! S köszönöm, hogy van kommunikációnk! Ha néha fáj is az őszinteség. Mert ha szeretek, akkor akarok változni a kapcsolatért. Akkor is, ha fáj. Mert szeretek. S így magamnál magasabbrendű a cél.

Így valahogy.

4/5

(2014)