Nojóvanmár! Gaarder filozófiatörténet-regénye nekem alap, többször olvastam. Nem vártam tőle regényben nagyon jót, mert a Sofie nem jó regény, de nagyon jó könyv. 

A történetárus-ban is voltak fogalmazási esetlegességek, mint a Sofie-ban. De aztán „beszippantott” (ahogy a moly.hu-s közhely-kifejezés mondja). Mostanság bevonzottam az írással foglalkozó írásokat, az érintettség jogán, és ez nyílván tágította és előtrágyázta a befogadásra az agyvelőmet.

Az a vicc, hogy a sztori nem nagy durranás. Gaardr egyetlen ötletet bont ki. Egy nem is túl nagy ötletet. És nem is nagyon bontja ki. S ahogy kibontja, bontogatja, arra nem mondom, hogy zseniális, nem mondom, hogy felülmúlhatatlan. Azt sem mondom, hogy megtaláltam mindegyik, a regénybe beiktatott történet drmaturgia jelentőségét, de ez legyen az én hibám, ami betudható annak is, hogy nem nagyon kedvelem a sokinván-történeteket. Ez pedig ilyen. 

A könyv szomorú, végső csattanója pedig szépen egybe fogja az irodalom értékéről már el-elpotyogtatott gondolatokat. Tán nem árulok el titkot: nem túl derűs az összegzés. S az irodalom értéke szempontjából nem is hízelgő. 

Magamnak is, bár folyamatosan olvasok, amióta csak tudok, többször eszembe jutott, hogy bár abbahagyni nem tudom az olvasást, ám voltaképpen mi végre is teszem? Nem fejtem ki. Nem itt fejtem ki. Egy szenvedélybetegséget nem nagyon lehet indokolni. :-)

Viszontláttam a saját gondolataimat, a kétségeimet a történetben. Nem jó érzés. Jó érzés. 

Ha másért nem, emiatt nagyon tetszett.

4,5/5

(2014)