Ugyebár háromféle ember van: 
1) aki ismerte az összes nagyszülejét 
2) aki nem ismerte 
3) s aki részlegesen ismerte (a sajnálatos elhalálozások miatt)

Azokról, akik ismerték a nagyszüleiket is elágaztatható a logika: 
1) akik ismerték a nagyszüleiket, és azok valóban nagyszülők voltak 
2. akik ismerték a nagyszüleiket, de azok nem voltak valóban nagyszülők

Én abban a hihetetlen szerencsés helyzetben vagyok/voltam, hogy az összes nagyszülőmet ismertem, s Nagyi, az anyai nagymamám mai is él (bár most éppen kórházban van tegnap óta, és nagyon nincsen jól, szegény!), ráadásul velünk él. 
De a könyvre való tekintettel most hímsoviniszta módon, a nagypapák játszanak.

Szóval volt Anyu ágán a Gőzpapa. A pocakos, jókedvű, minden nőnek udvaroló, de Nagyit (tudtommal) soha meg nem csaló nagypapa, aki gondolkodás nélkül bevitte magával Zotyit (alias törpe mohapapa) málnaszörpizni a Viola utcai sarki krimóba, ahol ő a fröccseit öntötte magába, akivel tuti nyereség volt megállni egy trafik előtt, az egyforintos műanyag katonák/indiánok után ácsingózva, és aki tutira felültetett a vurstliban bármire, hiába is volt a kezemben a vattacukor.

A másik oldalról ott volt a nagyon szívbeteg Mohácsi papa, aki sakkozni, rejtvényt fejteni, kanasztázni tanított; aki festett és írt, és teknőst tartott az egyik akváriumban, halakat a másikban. Aki a Fecske cigarettája dobozáról kivágta a papírfecskéket és cérnára fűzve ott szárnyalt a Szerdahelyi utcai lakásban a sok néma csivitelés az egyik saroktól a másikig. Mohácsi papa a Hungexpo-nál dolgozott, és mindig hozott nekem csuda jó szagú prospektusokat, meg kivágta és spirálfüzetbe ragasztotta a Fülesben megjelenő képregényeket, hogy egyben olvashassam a történeteket.

Szóval, voltak nekem papáim, csuda kedves papák! A gyerekeim már nem jártak iylen jól. Az apai nagypapájukat nem ismerhették, mert az alkohol „idős” korában (negyvenhárom éves volt, a teremtésit, négy évvel már túléltem!) az alkohol egy lépcsőhöz vágta, és úgy maradt. (Sajnos a gyerekeim az apai nagymamájukat sem ismerhették: ő huszonhét volt, és a leukémia erősebb volt nála). A másik nagypapája a gyerekeimnek meg elvolt a maga világában. Nem zavarták a gyerekek, de nem is érdekelték. Nagyon nem. Szóval úgy volt másik nagypapájuk, hogy valójában nem volt.

Toninónak is van nagypapája. A könyvben leírt események jobbára erről a nagypapáról szólnak, illetve arról, hogy éli meg Toninó a nagypapa élethez viszonyulását.

Sokan írták, hogy milyen szomorú történet ez a könyv. Is. Lehet, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az élet, a sors, a jó Isten engem hozzászoktatott ahhoz, hogy a születéssel csak jó esetében hatvan-hetven évi haldoklás veszi kezdetét, és nekünk az a feladatunk, hogy a haldoklás közben jól érezzük magunkat, és mindenképpen legyünk egymás hasznára. Amikor lejár az idő, az nagyon szomorú (jaj, Nagyikám, ott bent a kórházban!), de sajnos törvényszerű.

Ottaviano nem ment el nyomtalanul: ott hagyta a maga emlékét, az élethez való hozzáállását Toninonak. Otthagyta az élni akarás, a szeretet és a szerelem üzenetét. Ennél többet nem lehet adni. Akkor is otthagyta ezt az örökséget, ha közben maga vigasztalhatatlan volt a nagymama halála után.

S ebben nagy ez a könyvecske. Nem zokogáskeltésből íródott, hanem életigenlésből. Nem cukiédibédi, hanem valóságszagú. Az alakok és a történetük: hús és vér szereplők valós története. Akik hibáznak, tévednek, akiket az érzelmeik vezetnek, s akik szeretnek és haragszanak. Egy mindennapi, kedves, hasznos történet. 
Le a kalappal!

P. S.: A címmel van egy kis baj: Ottaviano soha, könyvszerte nem szólíttatik vagy neveztetik nagyapónak, ő mindenhol nagypapa.

4,5/5

(2014)