Az ember magára vessen, ha posztkeresztényként csodát vár… :-)
Nem tudom, minek ültem fel, amikor rákattantam erre a könyvre. Legyen az én bajom. Tény, nem a kiadó és nem a szerzők csaptak be, hanem én csaptam be magamat. Pontosan nehezen tudom körülhatárolni, mit vártam. Nem azt, amit kaptam. De újra hangsúly: nem a kiadó és nem a szerzők tehetnek róla. A könyv az, aminek ígéri magát.
Mert nem más, mint amit a borító és a fülszövege ígér: egy IV. században már létező, addig csak az egyik egyházatya, Tertullianus gnosztikus tanok ellen írt könyvéből ismert, szövegében azonban ismeretlen irat felfedezése, hányattatott sorsa, szövege és kommentárja.
A gnosztikus tanok a gnózisból, a tudásból, titkos ismeretből eredeztetett tanítások, amelyek nem a Krisztusba vetett hit, hanem a róla szóló ismeret által vélik, szándékozzák elérni az üdvösséget, a teljes Isten-ismeretet.
Júdás evangéliuma is egy ilyen evangélium. Alapállása, hogy Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki igazán megértette Jézust, és maga a könyv voltaképpen párbeszéd Jézus és az iskarióti között. A párbeszéd egyik sarokköve, hogy az isten (tudatosan kis i-vel), aki teremtette Földünket, nem az egyetlen, és nem a mindenható isten, ez az isten csak a mi istenünk, ahogy Jézus fogalmaz, a „ti istenetek”. Éppen ezért adja át Júdásnak a titkos ismeretet, hogy a megfelelő Isten ismerete által megvilágosodhassék, aki akar.
A könyv korrekt bemutatása Júdás evangéliumának, ennek a nem új csodákat birtokló és bemutató iratnak, nem a kereszténységet alapjaiban megrengető gnózisnak, hanem kultur- és teológiatörténeti érdekességnek.
Az egyik legmulatságosabb, legfelháborítóbb, ám töprengésre késztető mondata nem a szerzőktől származik, hanem Borgestől: Ha Alexandria* diadalmaskodott volna és nem Róma, akkor az általam itt összefoglalt idegenszerű és zavaros történetek koherensek, magasztosak és teljesen hétköznapiak lennének.
