Ez a könyv úgy Asimov, hogy nem az. Legalábbis Asimov egy ismeretlen oldalát mutatja meg: a kicsit cinikus, nagyon ironikus, humoros Asimovét. A fülszöveg habkönnyű olvasmányt ígér, de részben füllent, mert a novellafüzér egyik-másika bizony jóval túlmutat a szórakozáson.

Amikor először megláttam, kézbe vettem, kicsit megriadtam. Ágált bennem a posztkeresztény a démoni világ profanizálása ellen. Keresztényként hallottam egyszer egy mondatot: Sátán legnagyobb csalása annak elhitetése, hogy ő nem létezik. Manapság ez kiegészült a világának a nevetséges, röhögtető bemutatásával, de nem a nevetségessé tételével. Féltem, hogy Asimov is ide süllyed. Nem tette. Szerencsére. 
A démoni világ pusztán eszköz a számára, nem a cél.

Azázelen, az apró démonon keresztül emberi tulajdonságokra mutat rá, azokat figurázza ki. Sikerrel. A könyvet olvasva néha Wodehouse jutott eszembe a beszólások miatt. Máskor meg Voltaire Candide-ja: a világunk minden világok legjobbika (uranfia, milyen lehet egy vacak világ?), mert minden történetből az jött le, hogy az Ég akaratába való emberi belepiszkálások semmit meg nem oldanak csak újabb, még nagyobb konfliktushelyzeteket szülnek.

Ha akarom, a tanulság a következő: van hogy nem szeretem napokat kapunk.Ha pechesebbek, vagy kevésbé bölcsek vagyunk: nemszeretem életet. De amit kapunk, azzal kell gazdálkodni/garázdálkodni, abból kell a legjobbat kihozni. Slussz! A deus es machina csak még boldogtalanabbá tesz, az életünk jobbára nem görög sorstragédia, az alakításáért mi vagyunk a felelősek, tanuljunk meg, tehát hálásnak lenni azért, amink van.

A sokadik történetnél ugrott be, honnan ismerős a „kérjünk segítséget odaátról, jön a segítség, de csak nagyobb kalamajka lesz belőle”-helyzet: az első Mézga-sorozat alapszituációja volt ez. Mézga Öcsi a jövőből („MZ/X jelentkezz!”) Géza családfő kérésére küld ezt azt, hogy valamit megoldjon, s ugye, mindig öndugába zúdul minden, mert egy onnani ajándék inneni alkalmazásába mindig beleszól valami olyan körülmény, amivel Öcsi nem számolhatott. Na, ez az Azázel! Csak nem Öcsi küldözgeti a frincfrancait, hanem a pirinyó, önértékelési zavarokkal küszködő, arrogáns démonka teljesíti megidézője, George kívánságait. S mindig közbejön valami nem várt szempont, valami olyan szempont, amivel előre nem számolt George a kívánságai megfogalmazásánál.

S bár a történetek egy sablonra működnek sok mindenben, s Asimov még fel is erősíti a sablont, jó ez a könyvecske, komolyan!

4/5

(2015)