Félbehagyott könyvet jobbára és általában nem szoktam értékelni, bár van kivétel. Ezt mégsem hagyom értékeletlenül.

*

A könyv hihetetlenül provokatív. Nem állít kevesebbet, mint, hogy a szerző közvetlenül beszélgetett Istennel, és Isten szinte haveri nexusban rágta a szájába a szellemi frankót. Azért, lássuk be, ez nagyon nem semmi! 

(Utoljára ilyet a Biblia írói, meg Mohamed, meg Ellen Gould White és Joseph Smith mondtak. Néhányan persze még tetézték, nem bízták a véletlenre, nehogy már közvetíteni kelljen Istent, magukat tekintették annak, s úgy nyilatkoztak meg, vö.: L. Ron Hubbard.)

A kijelentés azért provokatív, mert ha hiszem, hogy Walsch Istennel beszélgetett, akkor kutya kötelességem a könyvben foglaltak szerint elindulnom, mennem és célba jutnom. Megtehetem, hogy nem, persze, nem kötelező. Ezt Walsch beszélgető partnere is többször kijelenti; Isten nem kazoisztikus abban az értelemben, hogy nem csap a kezemre, számra, agyamra, fütykösömre, ha rosszul, nyúlok, szólok, gondolkodom, rossz helyre teszem [szerinte nincs rossz hely], mert ahogy mondja, a kázus szellemi szinten létezik csak; erről kicsit később többet. De ha nem hallgatok oda, akkor a szellemi élet kazoisztikája hamarost utolér. Vagyis mégis akkor járok jobban, ha hallgatok rá.

Viszont, ha Walsch valóban Istennel beszélgetett, akkor ki az a marha, aki ne figyelne oda. Ha valót mond, akkor ez az emberi történelem egyik legfontosabb eseménye! (Utálok félkövérrel kiemelni, tipografikusan nem is helyes, de itt egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem.)

*

Olvasás közben persze felmerül az óhatatlan kérdés: hogyan beszélgetett Istennel Walsch-al? A válasz nagyjából a bevezetésben elolvasható: egyfajta kényszerírással. Ember kérdez, oszt' leírja. Isten válaszol: ember azt is leírja. 
Magamban hagytam egy kis menekülési útvonalat: hátha csak abban az értelemben írja le az ember Isten gondolatait, hogy elmélkedik, töpreng, relaxál, meg-megvilágosul, és összefoglalja, amire jutott. De lezáródik a kiút, Walsch világosan megfogalmazza, hogy nem erről van szó.

Vagyis amit ír,:kijelentés az Istentől. Egyfajta szent írás. Szentírás.
Mondom, nem semmi! Itt nyeltem egyet, de tovább olvastam. Vitt az érdeklődés és az ismerni-vágyás, hogy hátha… 

*

Mégis lett azonban egy pont, ahol kiesett a kezemből a könyv. Nem pusztán azért volt döbbenetes, amit olvastam, mert ellene mondott az eddig tapasztalataimnak és nézeteimnek, írd és mond, a hitemnek is, hanem azért, mert logikailag sem tudtam továbblépni.

Tömören: a jó és a rossz nem létezik, ezek csak emberi kategóriák, fogódzók és a szellemi elnyomás eszközei. Azért kellenek, mert nélkülük nem tudnánk viszonyítani. A világosság értelmetlen a sötétség nélkül. Jin és jang, ugye. De a jó és a rossz nem önmagukban értelmezhető fogalmak, így felejthető az ember állapotja is: senki sem rossz önmagában, pláne nem születéskor, hanem viszonyaiban lesz rosszá vagy jóvá. 

Ezzel két nagyon komoly baj van.

1. Az ember erkölcsileg valóban semlegesen születik?
Nem, az ember alapvetőn hajlamos az önzésre. Az ember nem alapvetőn hajlamos a szeretetre. (Az újszülött ragaszkodása az anyjához nem szeretet, hanem a túléléshez való szükséglet.) Általános félreértés, hogy az eredendő bűn elkövetett cselekedetet jelent, amivel, ugye egy újszülött nem rendelkezhet. Vagyis ostobaság az eredendő bűnről beszélni. Ám a bűn nem cselekedet, hanem állapot. Mert a bűn: önzés. Vagyis az eredendő bűn, nem azt jelent, hogy  csecsemők bármit elkövettek, hanem azt, hogy kikerülhetetlen hajlamuk, vonzalmuk van az önzésre: elvevésre és a megtartásra. 
Aki ebbe a világba születik, a mindennapok túlélésére predesztináltatott. Ezáltal gyárilag arra, hogy kikerülhetetlenül túl lőjön a célon. Mert a határvonal keskeny, az egyensúly kényes a túlélés érvényesítése és az adás-életrendje között. Mindannyian kikerülhetetlenül el is vétjük. Tanulni, tapasztalni, tudatosan gyakorolni kell a szeretet életrendjét, az elvevés, a megtartás helyett az adni tudást, a megosztást.

2. Valóban nincsen jó és rossz? A jó és a rossz valóban csak mankó a számunkra, hogy erkölcsileg helyre tegyük magunkat és a világot? 
Még Walsch-nak is szöget ütött a fejébe ez a gondolat, és a legalapvetőbb kérdés tette fel: mihelyzet van ígyen az emberöléssel?
A válasz meglehetősen hosszú lett, számomra pedig felettébb zavaros. Kap hideget-meleget az emberiség, az egyházak, ám a végén csak az jön ki, hogy: az életet elvenni senkinek nincs joga.
S így ugye, ez egy abszolutizált erkölcsi kategória. Vagyis önmagában, viszonyítási pont nélkül rossz az emberölés. Mondom: önmagában. Amiről azt mondta Walsch istene, hogy olyan nem létezik. 

*

De gondoljuk még tovább: ha a jó és a rossz csak emberi kapaszkodók, akkor van-e valami igazi mondanivalónk Istenről? Az Ő tulajdonságairól? S van-e mondanivalónk a Sátánról? Valóban Isten is, Sátán is csupán szükséges kapaszkodó-fogalmak, nincs egyikük személyének sem erkölcsi tartalma? Esetleg nincs is személyük, csak a kapaszkodók megszemélyesítései? 

*

Fel kell tennem a legfontosabb kérdést, és ez a fő probléma: kicsoda Walsch beszélgetőpartnere? Kivel beszélget Walsch? Egy megszemélyesített kapaszkodóval? 

S ha viszonyítani kell a beszélgetőpartnert, kihez, mihez viszonyítjuk őt (Őt)? Honnan tudjuk, hogy mi a viszonyítási alap a viszonyításunkhoz? Honnan vesszük a kilétéhez a viszonyítási alapot? Mert ne feledjük: az önként választott viszonyítási pont is viszonyítási pont. Remélem, érthető a probléma? Hangsúlyozom, nem pusztán a tizensok évig vallott teológiai alapállásom ágál bennem.

S innentől számomra teljes a zavar. Mert ha a jó és a rossz mindössze viszonyítás kérdése, akkor egymáshoz viszonyítva létezhetnek csak az erkölcsi kategóriák. De vajon mi adja Walsch beszélgetőpartnerének az identitását? Ő jó Isten? Minek a fényében, mihez viszonyítva jó? 

S ezt a viszonyítást nem találtam meg a Beszélgetések-ben.

*

Keresztényül azért felmerül a kérdés: Walsch valóban Istennel beszél, vagy simán félrevezettetett? S ha az utóbbi, akkor vajon csak az elméje játszódik vele, vagy valami egészen másról van szó? Megjegyzem, a kényszeres írás az okkultizmusból ismert jelenség. Keresztényül: Isten nem használ okkult dolgokat. Vagyis Walsch nem Istennel, hanem ha nem önnön agyával, akkor Sátánnal beszélget. 
Nem szívderítő következtetés. 

Így viszont innentől nem érdekelt a könyv, sajnáltam rá a további időt. 

Akkor is, ha mond szívem szerint való okosságokat is. Mert azokat mondanak mások is. Lieblingem e tekintetben Müller Péter könyve, ami sokkal meggyőzőbb, mert nem áll szándékában semmilyen külső tekintéllyel megtámogatni, amit mond.

1/5

(2015)