A szokásos kezdőmondat: bajban vagyok az értékeléssel. Bajban, mert ahogyan Llosa ír, az valami roppant élvezetes! De bajban vagyok, mert bár nem tartom magam prűdnek (de mint kiderült számomra, az vagyok, mégis), az alaptörténet valami agyament ökörség, valahogy jobban illene Roald Dahl-hoz, mint Llosa stílusához. S bajom van a honnan hovával is, hacsak nem az utolsó jelenetre volt kiélezve az egész. Persze, beteg az emberiség,naná, de azért valahogy (SPOILER: ez a megdugom angyalarccal a mostohámat, akinek meg a gyerekségemtől lesz nedves a bugyija) valahogy, á…!

Aztán még: zseniálisak voltak a könyvbe illesztett festmények történetei, bár nem tudom, a szexualitáson kívül vajon micsuda kötötte őket a fő szálhoz. De tény, hogy az első festmény történeténél, (Kandaülész, Lüdia királya) minden szempontból lelkesen aháztam, főleg, mert magamra ismertem (fontos: nem minden momentumban; soha nem mutogatnám senkinek, ami az enyém, ha értitek, mire gondolok!), az érzéseimre, a viszonyulásaimra, sőt, még egy-két szófordulatomra is, de ezen már szerelmetesfeleségtársam is csudálkozott, hogy mekkora az egyezés. S ez persze vitára adott okot, mert honnan a csudából ismerheti csodapárom Llosa-t, pontosabban Llosa őt. Szerinte meg olvastam már a könyvet, és plagizáltam Llosa-tól ezt-azt. :-D 
Pedig nem.

Számomra nemgyerebe ez a könyv. De Kandaülész miatt a birtokomban marad. :-)