Az amerikai polgárháborúról való első ismereteim a tenyeres-talpas, de nagyszívű és bátor Jack történetéből valók. Jack persze Lincoln elnök futárja, s mintegy véletlenül viszi jó dolga, amerre viszi, s természetesen a rabszolgák felszabadításáért küzdő északiak oldalán harcol. Mondjuk tény: ebből a könyvből tanultam meg, hogy fára mászni csata közben nem feltétlenül gyávaság, hanem az egész áttekintésének a lehetősége.
A következő lépés a Képes Történelem sorozat kötete volt, amely a meglepő, Polgárháború Észak-Amerikában címet viselte. Jó kis kötet volt, tele képpel, így nem csupán a fantáziámra, illetve a memóriámra kellett hagyatkoznom, mint Földi Pál kötete esetén. Ebből a könyvből is megtudtam, mennyire galád volt az arisztokratikus dél a rabszolgákkal, s hogy nincs más választás, Lincoln népével „egy az utunk”, hiszen az ember ember, bármilyen is a bőre színe. S amikor ezt olvastam, túl voltam már Kunta Kinte lábujjainak a fejszecsapás-csonkításán is.
Azt, hogy ez a polgárháború nem az volt, ahogy tanultuk, s ahogyan polkorrekt módon évtizedekig bemutatták, s ahogyan arról jobbára ma is szó van, csak egy-két éve hallottam először. Fogalmam sincsen, hol.
Amikor a szerzőnek erre a könyvére rábukkantam, örvendeztem. A Turul népe című kötetét ismertem, alapműnek tartom azóta is, áttekinthető, olvasmányos, meggyőző, nem Mariana-árok mélységben elszöszölő, érthető munka a magyarság múltjáról. Valami olysmire számítottam. Bizonyára a sorozatcím miatt is: História álarc nélkül – Az igazság nyomában. Vagyis valami lepellerántó, mindent új megvilágításba helyező írást vártam.
Ezzel szemben a polgárháború korrekt leírását találtam, itt-ott valóban picit elhúzva a függönyt a háttéreseményekről is, de azért annyira mégsem. S emiatt maradt bennem hiányérzet.
A napokban láttunk egy filmet, 12 év rabszolgaság a címe. Nekem nem volt hozzá nagy kedvem, előítéletes vagyok bizonyos témákkal (ha meglátom, hallom, hogy holokauszt, csukódik be a fülem, a szemem, és valahogy így vagyok már a rabszolgaság és a néger, oppardon, az afroamerikai sorsokkal is: nem tudom jobb esetben nem a konjunktúrát, rosszabb esetben a ballibsi propagandát látni bennük. Nagyon nem kellett a film megnézése után revideálnom az álláspontomat. Különben is, e két témáról a Schindler és a Gyökerek után mit lehet még mondani?
Most arról az oldalról gondolom, nem eminnen. Mert eminnenről lehetne, ha szabad lenne, s nem ütközne a mondó emberfia falakba. Az egyikre már írott törvény is van, a másikra „csak” íratlan van. S azért Földi ezt íratlant kóstolgatja. De nem kezdi el felfalni a témát. Pedig a kötet sorozatcímének ez az ígérete.
Annyit persze megtudunk, hogy
- az északiak, nagyjából pont magasról tettek a rabszolgaság kérdésre, részükről sem erről szólt a háború. Csak a polgárháború befejezése után hoztak törvényt a rabszolgaság eltörlésére.
- Lincoln kizárólag az Unióhoz (északiakhoz) csatlakozó államok területén élő rabszolgák számára ígért szabadságot a háború alatt, az Unió államaiban ez fel sem merült.
- a háború kimondatlanul valami olyasféle okú és célú háború volt, mint amilyen emitt, a szomszédban zajlik.
- az északi gyárakban dolgozó szabad embereknek csak egy kicsit volt rosszabb, mint a déli fekete rabszolgákat, s csak egy kicsit jobb, mint a rabszolgaságból felszabadult, északra menekülő négereknek, akik északi táborokba kerülve rájöhettek, lehet, hogy ezért kár volt felszabadulni.
Földi Pál kihagyja azt a ziccert is, hogy megemlítse, a Feketerigót 1960-ban irta meg Lee. Martin Luther King-et pedig 1968-ban lőtték le Memphisben. Vagyis száz (!) évvel a polgárháború után sem nagyon mozdultak el a dolgok arrafelé. Bár már legalább törvény van arra, hogy pl.egy filmben milyen százalékban kell feketéknek szerepelni, s ha egy mód van rá (legyen!), akkor vezető állásban.
De ne legyek szőrös szívű: a könyv a polgárháborúról szól, nem az emberi jogokról, a faji (jogos, jogtalan) előítéletekről.
Ám az alcím meg mást ígér.
3,5/5
(2015)
