A Dűne számomra az ellentmondások könyve. Nem vagyok egyedül azzal, hogy vagy sokszor nekiveselkedtem, de mindig legyőzött, pár oldal után mindig félretettem. Aztán pár hónapja a Garmadában szembejött velem a Szukits-féle böszme nagy kiadás. Otthagytam, pedig héccá' forint volt csak. Egy hét múlva mentem, még mindig ott volt. Megint otthagytam. Harmadszor már nem tettem ilyet. Elhoztam, majd a Rukkolára jó lesz alapon.
Valamikor a filmmel már randiztam, végig is néztem, de nagyon nem jött be (Sting ide-oda), csak az maradt meg bennem, hogy nagyon nyolcvanas évek, különösen a rettentő nyálas Paul, akinek egy percig sem bírtam elhinni, hogy Muad-Dib lehetne…
Aztán a polcon is hónapo2ig állt. Majd mintegy oda sem figyelve, egyszerre óvatlanul levettem, beleolvastam. S olvasva maradtam. Onnan tudom, hogy nagyon tetszik egy könyv, hogy nem olvasok mellette másikat. A Dűne mellett nem olvastam semmi mást.
A könyv eredetileg 1965-ben jelent meg, amikor a nagy sci-fi űroperák kora még csak be-benézegetett a hátsó ablakon. Pár oldal olvasás után egyértelmű, hogy a Herbert által megálmodott világ (molyos szakkifejezéssel élve) komplex, átgondolt világ, nem egy regényre való világ (értitek: VV… hehehe). S holt volt még ekkor a Csillagok háborúja vagy éppen a Trónok harca? (Na, jó, Asimov jobbról beelőzött az Alapítvány-trilógiával, s mondjuk az sem semmi komplexitás-szempontból!)
Herbert cseppenként adagolja csak az infót erről a világról, hagy időt a megértésre, a kikövetkeztetésre, a tűnődésre, a találgatásra. Nem rágja szájba sem a szereplői státuszát, sem a képességeiket, sem a különböző házak Dűne-történelmi szerepét, sem gyakorlatilag semmit.
A csepegtetés közben a cselekmény halad. Ugyan ez a szokása, de Herbertet dicséret illeti: a vaskos kötetnek nincsenek (Szukitsban pláne, de a KFK sorozatban kiadott kiadás is két kötetes volt) holtjátékai. Nem videoklipet olvasunk, még sincs idő az unatkozásra.
S lássuk, mi is ez a könyv? Mondhatnánk, a mára már szokásos: az űrbe kirajzott emberiség ilyen-olyan csoportjai küzdenek egymással, ki-ki a maga céljai érdekében, hatalomért, pénzért, vallási eszmékért, az emberiség túléléséért. Van itt császárság, vannak boszorkányok, vannak emberen túli képességek, gazdasági társulások, elitt-alakulat, gerilla-csapat (nemzet), tőr, kard, atomfegyver, kábítószer, gigantikus, fogakkal gyilkoló, hasznos „kukacok”, űrhajók, minden és az ellenkezője is.
Belecsöppenünk a sűrűjébe (miért pont ide?), és indul is a mandula, Majd eljutunk valahová (miért pont oda?) egyfajta feloldással, de nem a megoldással. Ha nem is lenne meg a biztos tudás, hogy Herbert és leszármazottja bőven gyúrt még az alaphoz mindenfelé, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, akkor is evidens lenne, hogy lesz ebből folytatás, naná! Mert, ahogy mondom, szinte kurta-furcsa a befejezés, vagyis inkább abbahagyás.
A Dűne szereplői nem férkőznek az ember szívébe. Izgulunk értük, drukkolunk nekik, természetesen mindenki Atreides-párti (ahogyan máshol a Stark-ház az evidencia), de ha jól belegondol, meg nem mondja, miért az… S mindenki egyöntetűen utálja a Harkonnen-eket
SPOILER: (na, ilyen egyszerűen kiiktatni ezt a rohadékot, már kérem szépen, kikérem magamnak!.)
Paul sem az a szakasztott hős-típus, ráadásul az egyszerre rászakadt megvilágosodása a regény legrosszabb, leghiteltelenebb pillanata. Mégis kedveljük. Ahogyan édesanyját, Jessicát is. És így tovább…
Letehetetlen a könyv. Komolyan. Aztán amikor letettem, valahogy úgy jártam, mint a Jim Carrey-film végén a két biztonsági őr: leszakadni nem bírtak Truman élő show-járól, de amikor katarzissal véget ért az addigi története, csak belenyúltak a sültkrumplis (vagy mifenés) zacsiba és unottan így szólt egyik a másikhoz:
– Kapcsolj át, mi megy a másikon!
De két folytatás már itt van a polcomon. :-)
3,5/5
(2015)
