Alapvetően, önmagában nem érdekelt volna a könyv. Arról nem beszélve, hogy azt már elfeledtem, milyen jó kis moly-os értékelést írt hozzá Baba082 (s most, a könyvet elolvasva még inkább értékelem, amit írt, mert nagyjából teljesen lefedi az én véleményemet). 

Akkor a könyvről. Előrebocsátom, nem leszek mosdott szájú, ahogyan a könyv sem az. (Érdekes, hogy a molyok mennyivel visszafogottabbak voltak az értékelések során a szóhasználatukban, mint a könyv, amit értékeltek. Vagyis a könyv, jobbára nem érte el a célját. :-P )

Férfi vagyok. Nembéli meghatározottságom, amióta az eszemet tudom, a szépnem felé terelte az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a lányokat, a nőket, mindig is volt bennem mindenféle érdeklődés irányukba. Ennek szerves része volt a Tollasbál, a SZÚR Magazin lelkes lapozgatása, a megfelelő kártyanaptárok gyűjtése már közép-kamasz koromban, s ezzel párhuzamosan, csak visszafogottabban, olyan nem volt, hogy éppen ne jártam volna valakivel. Kizárólag nőneművel és emberrel. Tehát ennek megfelelően roppant módon érdekelt a nők vaginája. Ha nem is hangosan, de nagyon lelkesen, vágyakozva kiáltottam magamban: Pina!

Az érdeklődésem az évek során cseppet sem múlt. Még mindig férfi vagyok. Lám, van, ami állandó… 

Viszonyulásomat a vaginához a mindenkori barátnőim, az exem és a feleségem tudnák elmondani. (Nem fogják. :-P ) Szerintem teljesen egészséges, gyöngéd, tisztelettudó, szenvedélyes, gátlástalan, gasztronómia-teli és minden, ami kell. Úgy gondolom a viszonyulásom a saját nemi szervemhez (írnék mást, de lehet, ettől már kiakadna az erkölcsi-molyméter) is átlagos, egészséges. Soha nem volt bajom a dizánjával sem. Nem mondom, hogy nem kísértett meg hébe-hóba az irigység, mert van, amelyik erre, van, amelyik arra nagyobb, meg van, amelyik mindenféle nagyobb, de amíg ezt nem a párom teszi szóvá csak azért is elhiszem, nem kielégületlen, nincsen hiányérzete; s ha az nincs, nincsen probléma!

A baráti társaságból én vesztettem el először a szüzességemet, tizenhat éves koromban. Szép emlék az a szerelem a mai napig. 

Tisztázzunk valamit: nem exhibicionizmus miatt írtam, amit most írtam. Azt szeretném tisztázni, nem vagyok bigott, prűd és semmi hasonló. Tehát nem emiatt nem tetszik a könyv. Annak ellenére nem, hogy olyan színészek adták elő (emiatt lettem kíváncsi rá), mint Glenn Close, Goldie Hawn, Whoopi Goldberg, Susan Saradon, Jane Fonda, Brooke Shields. 

A könyv stílusáról szerintem szót ejteni sem érdemes. Nagyjából nincsen neki ilyen. Illetve csak annyi, amennyi egy általános iskolai munkafüzetnek. Mielőtt megérkezne a stílus, máris lapozhatunk a következő fejezethez. Tehát errefelé elindulni sem érdemes. 

A tartalom. Itt is van komoly baj. Mert egyfelől ha ez a munkafüzet, akkor a képzetleneket képzi. A képzetlenek két csoportba sorolhatók. A tragédiák elszenvedőivel nincsen probléma, nekik tényleg segíteni kell. A nyavalygások azonban idegesítettek.

S itt álljunk is meg azonnal! Mert akkor tisztáznunk kellene mit is olvasunk! Szépirodalmat, tényirodalmat, lelki-irodalmat vagy micsudát? Szerintem micsudát. Nem derül ki. Színházban mutatják be, tehát dráma. Nem az. Nem szépirodalom. De voltaképpen semminek sem jó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen fejezete volt, ami tényleg nagyon jó szöveg: a puskacsővel is megerőszakolt nő fejezete.) Szóval mit is olvasunk? Egyfajta propaganda-szöveghez áll legközelebb, amit nyakon öntött a szerző valamiféle negédes lelkiséggel (mibe öltözne a vaginád; egek, ha ennek fallokrata verziója előkerülne, mekkora lenne a feminista rinya!) és közben forradalmat csinál, mert untalan ismétli: vagina, pina! Még a közönséget felállítva is skandáltatja: Pi-na! Pi-na! (Újramondom: ha ennek a férfi-verziója fordulna elő? Skandáló tömeg: Pö-csöm! Fa-szom! No?)

Szóval a tragédiák áldozatainak segítség kell. Elfogadom, persze. De manapság azon nyavalyogni egy nőnek, hogy milyen a viszonya a vaginájához, nekem valahogy beteg dolognak tűnik. S ez a jobbik eset. A rosszabbik, amit aztán a könyv tartalma is megerősít: egy kőkemény feminista szöveget olvasunk. Olyannyira feministát, hogy egészséges férfi-nő kapcsolat csak felszínen érintve fordul elő a könyvben. (Akkor sincsen akció, csupán azon lamentálnak, hogyan nedvesítsék be a helytelen nevet kapott IzéMizét, aki besértődött, nem hajlandó benedvesedni az aktusra, mert nem a rendes nevén szólították.) Bakker, belegondolok, hogy a saját farkamnak külön tudatot kölcsönözve beszélek hozzá a párommal… Nem játékból: komolyan. Ez nekem nem bizarr, hanem beteges. Hát nem tudom…

Viszont van sikerült aktus, orgazmussal, szenvedéllyel, elaléllel, aztakurvázva, csakhogy: nő a nővel. Mert ugye, egy nő igazán tudja, hogy mi kell a másik nőnek. Amit egy férfi soha nem tudhat. Gondolom. (Nekem ugyanezen érv alapján soha nem jutott eszembe, hogy férfi kezébe, egyebébe tegyem magam, hátha az ismeretei miatt jobb lesz vele, mint egy tudatlan nővel… Legyen az én bajom.) De az biztos, hogy egy csodálatos aktus részletezve is van a könyvben: két ujj ide, két ujj oda, irány a csillagok! 

No, viszont én itt már rendesen kiakadtam. Újra mondom, nem bigottságból. Elvi szinten. 
Mert a könyv üzenete innen nem a megerőszakolt, megcsonkított, de még csak nem is a valahol félresiklott pszichéjű nők gyógyítása, de nem ám! Innentől kezdve valami nagyon tömény, liberális-feminista propaganda az egész.

Mert a testünk, önmagunk elfogadása nem önmagunkról, nem a végre bármi áron elért orgazmusokról, hanem a kapcsolatokról, ebben az esetben a párkapcsolatokról szól. Vállalva a felháborodást: az evolúció által (nem hiszek benne) is támogatott, fajfentartós szexualitás emberi, vagyis kölcsönös, örömszerzős megéléséről szól. És ebben a vérliberális, mindent megértő, minden másság előtt ájultan tisztelgő világban már szinte félve teszem hozzá: a szexualitás a férfi és nő intim szerelméről kellene, hogy szóljon. (Nem leszek népszerű…) 

Hadd mondjam el: mi férfiak, legalábbis a döntő többség, imádjuk a vaginát, puncit, punát, pinát. Kinézetével, illatával, ízével, mindenével egyetemben. Jobbára nem öncélúan, nem csupán a nemi szervünk érdekében, hanem és elsősorban a „tulajdonosuk”, a NŐ miatt. Önmagában is, naná, de magasabb szinten, síkon is. Persze! Lehet kérdezni a párjainkat. (Bár nem biztos, hogy válaszolnak.) S ebből a könyvből kimaradtak a férfiak. Vannak a férfiak brutalitása, állatsága miatt sérült nők, vannak a bármi egyéb okból sérült nők, és vannak a nő-nő sikerkapcsolatok. Más nem nagyon. A könyv szerint. 

S ezért, bár mindenestül, szőröstű-bőröstül (lehet szó szerint érteni!) vagina (stb.) párti vagyok, végeredményében nem tudok hozsannázni a vagina-mozgalomnak. Már csak azért sem, mert óhatatlanul valami elborult vallási, MLM-összejövetel jut róla eszembe, ahol mindenki a maga agymosottsága szerint skandálja a maga istennek a nevét. Azt mondják, egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet elmulasztani. De az nem gyógyulás, csupán alany-váltás. (Vajon milyen bölcsességet vonna le erre Dr. Bubó a film végén, a kamerába „nézve”?)

Nem sajnálom senkitől, hogy végre gyönyörködhetik maga vaginájában, (stb.), de ez meg, ami itt van, a ló másik, számomra visszataszító, beteg oldala. A gyógyulás akkor lenne igazi, ha rendben, gyönyörködne, és gyógyulásával szépen, csöndben (hangosan!) örömöt, gyönyört okozna a maga férfijának is. Szerintem kevés az az egészséges férfi, aki erre ne hallelujázna, és nem egyből azon gondolkodna, ne arra mozdulna, hogy a saját vagina-tulajdonosának, hogyan okozzon még nagyobb élvezetet. Ezt egyébként nem csupán vaginizmusnak nevezhetnénk, hanem kommunikációnak is. Szeretetnek. Egészséges szerelemnek. Evolúciós szempontból is.

2/5

(2015)