Csak az esetleges flreértés végett, tisztázásul: Marcus Meadow = Réti László.
A fiamnak hoztam ki a könyvtárból. Nála maradt A hasonmás a kedvenc. Úgy adta vissza, hogy ez arabos dolog őt nem foglalkoztatja, köszi.
Annyira engem sem, a személyes érdeklődésem piaca telítődött mostanság az arab-kérdéssel, ráadásul soha nem is foglalkoztatott nagyon mélyen: izzadt, meleg, büdös, hangos, erőszakos és a többi előítéletes, minden polkorrektséget mellőző ocsmányság.
Hadd tegyem hozzá: amit a könyv nem is nagyon oszlatott el.Csak árnyalt. Miközben a mondanivalója voltaképpen nem is ez volt. Mer' a mondanivalója valahol ott kulminálódott, amiről a Magas szőke férfi felemás cipőben (vagy a …visszatérben?) végső kommentárja szól: ocsmány dolog, ha a ilyen-olyan titkosszolgálatok beleavatkoznak az ember életébe. Még ha rosszkor van rossz helyen, akkor is csúnya.
Ott hagytam el, hogy a fiam visszaadta a könyvet. Mivel a téma tőlem is távol áll, feltettem a polcra a visszavivendők közé. Aztán, kb. három napja levettem, belelapoztam, és úgy maradtam. (Egy ideje figyelem: annak legbiztosabb jele, hogy egy könyv nagyon tetszett, az, ha nincs kedvem utána egyből másikba kezdeni, vagy sokáig válogatok. Most így történt.)
Meadow-Réti könyve akció-politikai-krimi. Nem lehet rajta rötyögni. Talán egy beszólás van benne. De ami a furcsa, ez nem okoz hiányérzetet. Nem, mert a történet felépített, a jellemek embereket mutatnak, a cselekmény folyamatos, de nem videoklipp jellegű. És minden, ami jó. Komolyan.
Nem tudom, jól gondolom-e, de Réti ismeri azt a világot, amelyikről ír. Ha nem, kiválóan leplezi, és pompás érzékkel rakja össze a morzsákat egy szelet kenyérré. Kaláccsá. Az ismert világ alatt itt Afganisztánt értem.
Van jellemfejlődés is. A főszereplő, Carmine (a neve nagyon nem jött be, folyamatosan fordítani kellett magamban, hogy nem nőről van szó, hanem a főpasi a könyvben. Az agyam annyira ignorálta a nevet, hogy most is meg kellett néznem) a kényelemben élő olasz európaiból férfivá érik, ha nem is önszántából, hanem muszáj-Herkules módon is. A fejlődése nem erőltetett és nem didaktikus, hihető, folyamatosan növekvő szinuszgörbével.
Egy dolog hihetősége gondolkodtatott el: Carmine élete megrontójának az indítéka. Hogy elég-e ahhoz, amit tett. Illetve a megrontó, hm, kije is, választottjának indítéka, hogy belement egy ilyen akcióba, hogy felvállalta a gyilkosságot, no, az hihető-e? De rövid tűnődés után rá kellett bólintanom. A választott célok ellenfénye néha annyira árnyékban tartja a hozzájuk vezető út erkölcsi vetületeit, hogy akár, és miért is ne…
S még valami: immár kikerülhetetlen, hogy utánanézzek Réti könyveinek kronologikus szempontból. Mert ebben a Kandahári egyetlen helyen volt csak megbiccenő megfogalmazás (azért sem árulom el, hol), egyébként sehol.
Feladom. Réti bevonult a bármikor olvasható szerzőim szűk körébe.
[Köszönő meghajlás]
5/5
(2015)
