Hód valahogy mindig felbukkant az életemben, kamaszkorom óta. De soha nem volt dolgunk egymással, a Hód és a ZX-7 képregényváltozatának intermezzójától eltekintve. Ott sem gyakorolt rám nagy hatást, csak tetszettek a rajzok. Most utánanéztem: én Fazekas Attilára emlékeztem, de Korcsmáros Pál követte el őket. Hód ott volt nagypapám könyvei között, ott volt az újságos standokon, az antikváriumokban, a könyvbögrecsárdákban (értsd: utcai könyvárusok). A gyűrött, ütött-kopott, pazarul ízléstelen montázsborítóikkal, mintha szürke eminenciásai lettek voltak a hetvenes-nyolcvanas éveknek. Némi túlzással. De olvasni most olvastam először Hód-történetet. Mert előítéleteim voltak. Amik nem csökkentek. Csak helyretettem őket.

Hód az ungarise Bond. Ez is némi túlzással. Igaza van sokaknak: a Vasfüggyönyről innen egy Bond elvtárs dolgozik, átlát a szitán, okos, és atöbbi, de meglepő mód ő üthető és nem szabadul i mindenhonnan. A történet alatta marad Kántor és Csupati kalandjainak, de fölé emelkedik Lindának és Ötvös Csöpinek (bár ott a humor és Bujtor és Kern mindent vitt). De mindent egybevetve: ugyanaz a kategória: „kicsi is, savanyú is, de a miénk”, ahogy Bástya elvtárs mondta. S persze kifenének, aki akkor volt valahány éves nincsen nosztalgiája a hetvenes-nyolcvanas évek iránt (miközben franc a mindenkori komcsikba, az egész hazug mindenkori rendszerükbe), de azért no, ez a retró kémsztori a coclizmus szellemi értékeinek a hős megvédéséről, azért felidéz, magával hoz egy csomó mindent, hiába a viszonylag kiszámítható történet, a nem túl árnyalt alakok, a csúcsmentes cselekményvezetés, meg ez, meg az.

Hódot is olvasok még. Mindenek ellenére. :-)

2,5/5

(2015)