(Van valami pikáns abban, hogy az ember tudja, az értékelését a szerző is olvassa, de azért sem írok másképpen, csak úgy mintha nem tenné!)
A maga műfajában, és ez nem degradálás, hanem elismerés, hibátlan! (Na jó, nem [erről később], de mégis az!)
A cselekmény felépített, a figurák koherensek, a cselekmény hihető (na jó, nem [erről később], de mégis az!), a poénok ülnek, nevetünk, izgulunk, borzadunk, minden, ami kell.
Nincsenek a könyvben olyan, hogyan is mondjam, mi erre a jó szó, na,olyan suta megfogalmazások, pajszerral a szövegbe illesztett részletek, poénok, mint az általam eddig olvasott másik két könyvében (s mint oly sokszor Vavyan Fable regényeiben), de benne van az az elementáris humor, cselekményvezetés, fantázia, mint azokban.
Cameron Larkin figurája hajadzik Harry Hole nyomozóéra sok mindenben. Nem tudom ki „szült” először, Nesbø-e vagy Réti, de az alak nagyon kitalált: a bűnüldözés peremvidékén élő nyominger, zseniális aggyal, mégis a kisember összes tulajdonságával, egy csipetnyi sem az Angyalból, egy fikarcnyi sem Hercule Poirot-ból, naná, hogy semmi Lupin-ből, se nem szép, se nem jó bunyós, alkoholista, rendszeresen másnapos (konkrétan mindennap), vacakul öltözködő (bár ez Larkinnál taktika is), a nőkre vaskosan felfigyelő, de párkapcsolatban élni képtelen nyominger, aki kisemberi csetlésbotlásai között, szembe menve a Szerv egészével, rendre megoldja az ügyet. Nem csupán agyban, hanem mindig valami akció során. Amiben nem a szuperembersége a döntő, csak semmi Die Hard, véres, koszos trikó, hanem a sérülékenységében, teljesen emberi félelmeiben, gyávaságában is ötletes megoldásai győzedelmeskednek. Szóval nem tudom, a figura „svéd-e vagy magyar” (a' la Hobó), de ki- és eltalált.
De Cameron tud röhögni. Illetve nem tud nem röhögni, nem megfogni a helyzetek komikumát, akár a morbiditásig (pl. a szétlőtt fejű áldozat mellett: „Ugyan, ki lát be egy öngyilkos fejébe?” „Most éppen_bárki_!”) Mi meg vele röhögünk. Meg néha rajta. Meg az empátia folytán bizony magunkon, mert teljesen megértjük őt. Ezért is izgulunk érte. Meg vele,
A könyv számomra egyetlen nagy kérdése, hibája, bár vitatható az érvelésem, de nem tudok túllépni,
((SPOILER: a bomba. Ami ráadásul atom. Rendben van, a repülőgép-szerencsétlenség során elveszett (?), de a kutya sem kereste? Nincsenek műszerek a kereséséhez? Oké, államvédelmi szempontból nyilvánvaló, nem adnak fel apróhirdetést, hogy elveszett, keressük, aki megtalálja, hozza már be a legközelebbi laktanyába, de azért… Másfelől, hogy a túróba cipelte fel a megtaláló farmer-mérnök egyedül a hegyoldalban levő bánya bejáratáig az egytonnás monstrumot, ha Larkin kocsija, értsd Cheeroki terepjáró, egyszeri felmeneteltől, három utassal (mondjuk max. háromszáz kiló) szarrá ment?))
A könyvről, mint tárgyról: a borító hihetetlenül nem fedi a tartalmat. Ez a deep purple színvilág a sejtelmesen közeledő emberrel a csupasz tájban, meg az arany betűk nekem nem izgalmas, röhögséges krimire, hanem jócskán csöpögős szerelmi nyáladzásra hívnak. A következő kiadásban már nincs arany betű, egy fokkal jobb, de marad a deep purple színvilág. Az uccsón meg egy kamaszkorból éppen kikerült nagyon macsó csávó vág nagyon elszánt arcot, egy komoly flintával a vállán: de hogy kire akar a könyvből utalni az rejtély, mert Larkin idősebb, pocakosabb, rendezetlenebb. Ráadásul nem mászkált puskával a vállán egyszer sem a könyv cselekménye során. Szóval ez nem jött össze.
Aztán: a borítón azt olvasom: egy ex-zsaru megtörtént esete. Nem tudom, ki az ex-zsaru, Réti, Larkin (úgy tudom, mindkettő aktív), és mi a megtörtént az esetből,
((SPOILER: Magyarországon elveszett egy atombomba?)),
és hol történt ez meg, de ez a mondat úgy felesleges és érthetetlen, ahogy van. Ez a szöveg a későbbi kiadásokon, tény, nincsen rajta.
De ez már csak szőrszálhasogatás. A lényeg az öt csillag. :-)
P. S.: Réti úrnak nem jó hír, nekem és a fiamnak igen: a Rukkoláról a mai napon, aznap, amikor az értékelést írtam, megkaptam a könyvet (én könyvtári példányt olvastam.) Hurrá!
5/5
(2015)
