Valahogy úgy volt ez, hogy persze, hogy naná, hogy előbb Bródy volt a szívemhez közelebb. Naná: „És ha egyszer rajtam, lánckerék taposna / Alattam a föld is, sírva beomolna.” És: „Ne gondold, hogy tiéd a világ!” Mint a jéghegy legcsúcsa. A szembenállás, a finoman megfogalmazott maró gúny, a jelképekbe rejtett, fájdalmas múlt („Gyökér, lomb és száraz ág / Háromféle valóság. / S ki háromból csak egyet lát / nem látja a fát magát”; [Vásárhely]) szembeszökőbb és egyértelműbben személyhez köthetőbb, mint a zene hovatartozása. Aztán idővel az ember megtanul szelektálni, és felismeri egy együttesen belül is, hogy ki a zeneszerző. Nemcsak abból, hogy általában az énekli a dalt.

Bródy dalai jobbára jók, dallamosak, könnyűk, ötletesek. Likasra hallgattam a Hungarian bluest. Szörényi lemeze a Hazatérés nem lett likas. De mélyebb élményt jelentett. És én akkor, úgy tizensokévesen figyeltem fel rá, és kezdtem nagyon értékelni, amit csinál. A Kőműves Kelemen letaglózott, pedig csak a tévében láttam, de ráéreztem az együtteses dalainak az ízére is, a gitártudására is, meg az énekhangjára is.

A könyv: meglepően őszinte. Nem kertel, kimond. Emberi kapcsolatok problémáit, mikor, kivel mi volt a baja. A saját, netán megkérdőjelezhető lépéseit: lenyúlta Koltay Gergely feleségét, ha nem is véglegesen. A pénzügyeket: többször forintosít gázsikat, s szisszen is az ember, „Egy fellépésre egy misi? Bakker, megyek Illés-tagnak!” Sőt, kimondja azt is, hogy miközben az Illés ikon, aközben a tagok számára munka. Imádja/ta csinálni, élnek a színpadon mindannyian, de ugyanakkor komoly pénzkereseti forrás.

Ugyanilyen őszintén beszél az együttesei (Illés, Fonográf) belső dolgairól, Illés Lajos és Pásztory Zoltán komoly ivásairól, a Bródyval való munkakapcsolatáról, a Koncz-konfliktusról, a hitéről, spirituális és transzcendens élményeiről, a politikai irányvonaláról, stb..

Nem tűnik úgy, hogy meg akarná mondani a frankót. De a saját véleményét nagyon nyíltan vállalja, miközben nem akarja senki másra ráerőltetni.

Stumof András érdekes formát választott az interjúkötetnek: nem interjú, hanem gyakorlatilag folyószöveg. Memoár. Miközben interjú. Nem is rossz megoldás!

Nagy alakú kötet, mégis pár nap alatt befaltam. Persze, benne van az is, hogy a saját múltam is így-úgy benne van, ha nem is közvetlen kapcsolatban Szörényivel, csak a korhangulat és a rockzene szeretete, lelkes fogyasztása végett.

Viszont tény: Szörényi István utáni darabjait képtelen voltam végighallgatni. Untattak. Nem azért, mert nem rockzene egyik sem, hanem azért, mert nem voltak izgalmasak. A könyv hatására teszek még egy próbát.*

Szörényi eddig is szimpatikus volt, bár nem tűnik könnyű embernek, most még inkább azzá lett. 
Isten éltesse!

* Hát, nem, nem jöttek be. Bármilyen nyíltan is álltam hozzájuk, még mindig unalmasak. 

4,5/5

(2015)