Tisztázni kellene, hogy mi ez ez?
Mert az világos, hogy a könyvborító triplán nyerő.
Egyfelől, mert tele van meztelen nőkkel (ha rajzoltak is), akiknek a váll-csípő aránya pont eltalált, számomra ez az igazi: nyoma sincsen rajtuk a mai napság oly divatos bulémiás-anorexiás ropi-formáknak. (Na jó, persze, hazabeszélek, de az Isten látja lelkemet, nem kényszer hatására, hanem szívből, s igazán.)
Másfelől ott van borítón, minden nőn az úttörő nyakkendő, mögöttük meg a Kreml. A kis (vigyázat, naggyon csalóka!) Szerelmesregény-felirat. Csalóka, mert mint tudjuk, ez a könyv se nem szerelmes, se nem regény. Szerelemről csak nagyon halványan van benne szó, sokkal többször jut eszembe a Muppet Show dobosa, aki örjöngve veri a dobokat: „Nő kell, nő kell!”
Másfelől nézzük csak a címet! Fél év után jöttem rá, hogy azért nem találom a könyvet a könyvtárban, mert nem tudok olvasni. A bomba és a nő szó nem a Bo Derek-féle értelemben (mondjuk szerintem neki lehett volna szélesebb a csípője; a Trónok harca filmváltozatában, no, ott jól válogatták a csípőket!) szerepel a címlapon, tehát nem bombanő, hanem külön: bomba nő.
– Ez micsoda? – néztem bután Szerelmetesfeleségtársamra (az ő csípőjéről burkoltan már szóltam [csettintés]).
– Mit nem értesz?
– Mit jelent külön írva?
– Bomba. Nő.
– ?
– Nő a bomba. Nem úgy nő! Növekszik!
Tenyércsattanás a homlokon.
Na, ilyen a könyv!
M Nagy Miklós oroszbuzi. Nem orosz buzi, és nem buzi orosz: oroszbuzi. Elfogult azzal, ami orosz, veszettül érdekli, ami orosz, megveszik azért, ami orosz. Elsősorban az irodalomért. Másodsorban a nőkért (egy bódult pillanatban még férfinőn is elmélázik; no és erre mondták sokan, hogy nem elég őszinte a könyv, vaze!), de itt van ném mentsége, mert a fő nő, akiért oda és vissza, úgy fest, nem orosz. Harmadsorban az oroszbuziásga a zene fele is evidencia: imádja az orosz rockot. (Mondjuk itt van egy olyan kis tényleg rosszindulatú és talajtalan mondat a könyvben, hogy elment tőle a kedvem. és csúsztak lefelé a csillagok is: valami közösségben orosz rock-ot hallgattatott, és egy idő után valaki beszólt, hogy „Na, elég ebből a szarból!”; ő csak a könyvben fűzte hozzá, hogy bunkók vagyunk mi magyarok, de tehetjük, mert nálunk van a világ szívcsakrája. Csizma az asztalon, állítás igaz, összefüggés nincs, cseszd meg Miklós, s ha már ilyen sommásan, akkor ítéljük meg az oroszokat a háború végi zabrálásokból! Mármint csak és kizárólag? Lecsúsztál arról, hogy kedvencem legyen a könyved.
Mert egyébként valami csodás a könyv. Szóval nem regény, nem szerelmes, semmi se nem, nem irodalomtörténet, na! De van benne minden. Nekem az orosz irodalom csepegtetése tetszett a legjobban: velős, ütős, kellemesen, de elfogadhatón elfogult. S ezzel csak a baj, hogy a könyvtár-listám ismét hosszabbodott, pedig már nem kellene!
Miklóssal nagyjából egyidősek vagyunk, bár én vagyok az öcsi, de nem sokkal. Éppen ezért mindaz, amiről ír, nekem is mindennapi való volt. Minden bizonnyal ez is benne van abban, hogy roppantul értékeltem, amit olvastam. Tiszta retró, ha nem is vagyok ezirányúan nosztalgiázós. De ebben a retróban voltam én is mindig szerelmes, megvolt a magam Kingája, a magam atomrobbanása (én cunaminak neveztem máshol), és a magam önértékzavara (vagy az van is?).
S ez ügyben is cáfolom, aki az őszinteség hiányát emlegeti. Aki manapság memoárt ír, az tuti hős ellenzéki volt, akkor is, ha előtte partizánt játszott. M. Nagy Miklós nem. S miközben elfogadható elfogultsággal az orosz irodalomban él ezerrel, mer olyan elképesztően naiv, tétova lenni, aminek a nyilvános vállalásával a legtöbben még távoli ismerős köszönő viszonyában sem lennénk. Soha nem az jön le a találkozásaiból, hogy a Nagy Szerkesztő felemelkedik az írókhoz, hanem csak elmeséli, hogy sétált, beszélgetett, miegyebelt ezzel-azzal. S valljuk be, nem semmi nevekkel. A krémmel. Hm.
Szóval jó ez a könyv, mosolyogtatós, elgondolkodtatós, információs és főleg olvasandós.
3,5/5
(2015)
