Llosa már többször meglepett. Innen is, onnan is. Néha azzal, mennyire zseniális, néha azzal, mennyire beteg, néha azzal, mennyire unalmas. Ez a kisregénye egyik sem volt. Az első mondattal olyan hanguatot teremtett, hogy a kezembe maradt a könyv, aztán le sem tettem.

A könyv címe fedi a tartalmat: egy nyomozásról olvasunk. Ha úgy akarjuk, akkor ez tehát egy krimi, és annak sem rossz. Sőt! Viszont nem (degradálás következik) csak az. A Metropol egyik eheti számában volt egy interjú Per Petterson-nal (Átkozom az idő folyamát, Lótolvajok, Megtagadom), aki nagyon nyíltan így fogalmazott: „Az első, angolra is lefordított könyvemet 1996-ban írtam, a fordítás 1999-ben jelent meg, akkor nem volt még sehol a krimitrend. De nem zavar a dolog, mert azok, akiket érdekel az olyan típusú irodalom, amilyet én művelek, már megismertek, mire jött Jo Nesbo és a többiek. Örülök ennek a sikernek még azzal együtt is, hogy az irodalom és a krimi csak ritkán találkozik. Szeretem Jo könyveit olvasni, nagyon jó történetek, de nem feltétlenül nevezném őket irodalomnak, míg például Raymond Chandler képes volt valódi irodalmat létrehozni a krimiben.” *

Vargas Llosa az ellenkezőjét teszi: krimit hoz létre az irodalomban. Pazar!

Ha irodalom és Dél-Amerika, akkor automatikusan mindenki Márquez-hez mér. Mondjuk joggal, de teljesen jogtalanul mégis. Persze, a Száz év magány überelhetetlen, de már Márquez egyéb dolgai is mérhetők másokhoz. Mondjuk Llosa-hoz.

Brutálisan finom hangulati elemek, visszafogott humor, egy kis akciómentes izgalom, okos és szerencsés nyomozás és persze a nem testnedvileg kifröccsenő verbális erotika. (Csak privátban: nem mennék csajozni Llosa-val. Egyfelől mert van Szerelmetesfeleségtársam, másfelől mert nagyon hasonló az ízlésünk, és csak vita lenne. Figyeljétek csak ezt a telitalálat jellemzést: „Tudod, te, Lituma, mi a különbség egy kövér nő meg egy töltött galamb közt? A kövér, puha, elomló, lottyadt. Megfogod, és a kezed úgy belesüpped, mint a túróba. Úgy érzed, rászedtek. A töltött galamb viszont kemény húsú, telt, mindene megvan, ami kell, sőt. Mindene ott van, ahol kell. Mindenütt jól, arányosan van eleresztve. Megfogod és visszarúg, szinte visszapattan róla a kezed. Mindig több mint elég, hogy betelhess vele, s még ajándékba is maradjon belőle.” Hát nincs benne minden? Na, ugye!)

S persze a végére minden kiderül, Lituma közcsendőr indulatszava („Aztakurvanyjukat!”) keretbe zárja a történetet, és amíg az elején elindítja a cselekményt, addig a végén ott hagy az emberben egy kis kérdőjelet, egy kis bazgató kullancsot, hogy akkor most mi is van, miért a befejezés végső ténye? De nem rosszul értetlen az ember, hanem olyan kis jól, olyan kis deismerősahelyzet-szerűen. S a vicc az, hogy a regényben voltaképpen mindenkit kedvelünk. Ilyen is ritkán van.

* Sajnos a cikk már nem található meg a weben.

4,5/5

(2015)