Az a helyzet, hogy elfogult vagyok ezzel a történettel kapcsolatban. Főleg azért, mert apai nagypapámra emlékeztet, aki régi Fülesekből vágta ki nekem a képregényeket, és ragasztotta őket több spirálfüzetbe, hogy folyamatosan olvashatók legyenek. Ő szoktatott rá Zorád Ernőre is, együtt rötyögtünk a Rejtő-darabok megrajzosításán („Nem állíthatok minden pofon mellé közlekedési rendőrt!”) No, azoknak a spriláfüzeteknek egyikéből ismertem ezt az Aszlányi ezen történetét is.

S gondban vagyok. Mert vagy az idő, meg Papa emléke polírozta fényesebbre, vagy valóban van baj a regényformával. Mert mintha nagyon jót tett volna neki a képregényben való szikárosítás, a történet csupasz kiemelése. Mert a történet maga frappáns keveredése a népmeséknek („Hétszer veri ezt kenden Tenson McPhab vissza!”) és a pesti, vagány fickókról szóló kabaréjának, ehhez kétség nem fér, s ez pazar ötvözet!

De van baj egyfelől a történet tempójával. Mert a fő fókusz, nem kell ennek bevallásához a gyónási titkok mélységeibe merülnünk, a hét csúcsponton, a pofonokon van. Kellene, hogy legyen. De nincs ott. Legalábbis nem mindegyiken, csak átabotában, ezen-azon.

A másik bajom Aszlányi moralizálása. Hogy mennyire jégszívűek az Astor Terbanks-féle dúsgazdag pénzemberek. Mert a pénz elmossa a kapcsolataikat, meg nem számít semmi számukra, csupán az önös érdek, ect., ect. Persze, mindez igaz, naná, ha nem így lenne, az emberiség nyolc napi fegyverkezésének költségéből egy évi oktatás lenne megoldható. De hiába kétségbevonhatatlan a tétel, az efelett való bőséges narrátori töprengés lóláb a történetből. Zavarón.

Vagyis az volt a benyomásom, nem volt véletlen, hogy Aszlányi nem adta meg magát könnyen a regény megírásának. Végül feladta az ellenállást. De ahogyan az előszóban mondta, a története világhírű lett, ő maga nem.

Tudja valaki, van-e magyar változata a történetből készült filmek valamelyikének?

4/5

(2016)