Akkor először a refrén: alapvetőn nem szeretem Stephen King regényeit. 

Mondjuk eddig soha nem fogalmaztam meg, miért, hát íme: bár King pompásan ír, biztos kézzel formálja az alakjait, átlátja és kezeli a történeteit, nincsen zökkenők a cselekményben, vagy legalábbis az olvasó a tempó közben nem veszi észre, aközben sokszor olyan King-et olvasni, mintha az ember belőtte volna magát: történnek a dolgok, unatkozni nem unatkozunk, de a végén sokszor feltesszük a kérdést, hogy rendben, elolvastuk a (legtöbbször sok-sok oldalas) könyvet, de voltaképpen a történeten kívül miről is szólt az egész? 
King kiábrándítja azokat, akik azt hiszik, a könyvei szólnak valamiről. Több helyen kifejti, hogy a könyvei magukról a történetekről szólnak.

A hosszú menetelés arról szól, az a történése, ami a címe: egy baromi hosszú, kegyetlen, halálos menetelésről. Százan indulnak, egy maradhat, aki négy mérföld per óra alá lassít, azt három figyelmeztetés után lelövik. A száz, aki indul ezen a népnemzeti szórakozáson, mind tizennyolc alatti fiatalember, nagykamasz. Ennyi, de komolyan ennyi a történet. Jó, kiderül ez, meg az, de inkább semmi sem. Az sem, hogy miféle társadalom az, aki mindezt megengedi, vagy megköveteli, igazából az sem, hogy aki indul, voltaképpen miért indul a versenyen? (Ezt a srácok is boncolgatják.)

King egyik érdeme ebben a darabban, hogy a cselekmény nélküli cselekmény sem lesz unalmas, holott a srácok csak mennek, egyre rosszabb nekik, de azon kívül, hogy egyre rosszabb nekik, néha egyiküket le-lelövik, igazából nem történik semmi. A főhősért meg aggódunk, mert ugye, King-nél nagyon nem lehet tudni, de aztán egyszer csak befejeződik a könyv. Mondhatnám véget ér, de olyan kis kurtán-furcsán. Miközben persze, hogyan máshogyan?

Amikor belekezdetem, maguktól adódtak az összehasonlítási alapok: a Battle Royal, A menekülő ember, Az éhezők viadala. (Eddig a Battle Royal tetszett a legjobban.) Változatok egy témára: a játék célja, hogy maradj életben, akkor győzöl. Ha vesztesz, meghalsz. Leginkább a Battle Royal esetében volt olyan érzésem, hogy a borzalom öncélú, miközben dehogy.

Na most, figyelem! Van, aki nem bírja nézni, olvasni a borzalmakat. Nincs azzal baj. De van, aki nézi és olvassa. (Igen, jelen, bizonyos minőség fölött.) 
A hosszú menetelés egyik fő történése a menetelők viszonya a hatalomhoz (viktimológia, jó zsaru, rossz zsaru) és a nézőkhöz. Az utóbbiakat King, mint narrátor is minden cicót mellőzve pofátlanul, mondatnám didaktikusan jellemez: ezek a gennyek nem drukkolnak, leszarják az embert, a szenvedését, hanem a fogadásaikért aggódnak, illetve az esetlegesen reppenő agyvelő-darabkákra és omló belekre kíváncsiak. Ezért állnak az út mentén, ezért van az, hogy az út mentén állók tömege a résztvevők fogyásával reciprok mód növekszik, ahogy azok fogynak, úgy nő ez, hiszen egyre nagyobb a szenvedés, egyre valószínűbb a látványosság. Szóval gennyek ezek, mondom, mondja King. 
Azám, de King megírta ezt valamiért. Én meg olvasom valamiért. Végig. Mindketten. (Mondjuk én függök tőle,ő nem tőlem.) De az általa kiöntött vérben, agyvelőben, belekben, a szenvedés plasztikus ábrázolásában mindketten ott tapicskolunk. Ő mert író, én mert olvasó vagyok. Ő a dicsőségért, az ismertségért, a pénzért, én meg… 
És itt jön a döbbenet! 
Vajon én, mint olvasó mennyivel vagyok különb a kilencvenkilenc halálra ítélt sorsában való osztozásban, a haláluk feletti szemlélődésben, mint azok, akik ott tolonganak az út mentén?

King-nek legalább van egy egérútja: minden fejezet elején van mottó. Nem tudom, valós show-kból idézett-e, de nagyon úgy fest, igen. S ez mintegy közvetlen utalás arra, hogy a sóbiznisz mennyire gátlástalan, mennyire a nézettség a fontos, mennyire csak eszköz az ember, akit felhasznál, s hogy egyre erkölcstelenebb, egyre gusztustalanabb az eszköztára, amit a nézettség érdekében felhasznál. S bár keveset tudunk a regény háttérvilágáról, nyilvánvalón nagyon sokat elárul az uralkodó politikai kurzusról, amelyik ezt megengedi és finanszírozza. Panem et cicrcle! Ugyebár. Ami nem csupán akkor, hanem ma is, csak az eszközök mások. Szóval Kingnek van egérútja, a mottók.

De nekem, mint olvasónak, mi az egérutam? 
Az, hogy kellően borzongok és undorodom a megfelelő részeknél? 
De akkor miért olvasom tovább?

King megint csőbe húzott. Most ezért szeressem jobban? Nem szeretem! 
(De akkor miért van még vagy négy könyve máris rátöltve az e-könyv olvasómra?)

3/5

(2016)