Szerelmetesfeleségtársam Szabó Magda-fan. Nem elvakültan, begőzölten, ezt az erről a könyvről írott értékelése is bizonyítja, de kedveli az írónő könyveit, stílusát. Bevallom, én annyira nem. De mert szerelmetesfeleségtársam ajánlotta (mondd, Te elolvasad már a Száz év magányt, hm?), hát elolvastam. Ha némi késéssel is.
Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben én annyira nem kedvelem Szabó Magdát, bár az Abigél-t nagyon keveltem. Meg a Tündér Lalá-t.
S ez már a sokadik könyv, amivel hihetetlenül bajban vagyok. Vélem, szerelmetesfeleségtársam a könyv stílusa miatt ajánlotta nekem olvasásra. Azért ezt vélem, mert valahogy mása sincsen neki. Viszont az nagyon van. Zseniális a kis semmiségekre koncentráló, fejezet végi figyelem-fenntartó, információs-morzsa csöpögtető lassú előrehaladás az események megismerésében. (Majdnem azt mondtam, hogy a történet haladásában. De az a helyzet, hogy se történet nincsen igazából, se előre haladás. Erről később.) Eszter elveszik az ezernyi részletben, és ezért elveszik a saját életében. Annyira a részletekre koncentrál (színésznő és nő), hogy az egészet képtelen átlátni. A részletekből bomlik ki végtelen lassúsággal valami, de az a valami is semmi, és ki tudja, jelent-e valamit egyáltalán?
Mondom, a stílus pazar. Itt nincsen ötven oldalon keresztül egy kerámiának a leírása, mint a Régimódi történet elején, tehát az arány pontosan megfelelő.
De ezután mindennel gondom van. A nem létező történet jön a semmiből és megy a semmibe. Mondhatnám, mint az életünk, de azért ebben az esetben egy művészi darabról van szó, ennek csak kellene valahonnan valahová valamit mondania, nem?
Persze, ha akarom, mond is valamit. Sőt, valamiket.
- Például, hogy a női gondolkodás még nők számára sem megérthető, maximum empátiát vált ki.
- Meg azt, hogy irdatlan baromság nem független másikkal párkapcsolatba fogni. Tessen megvárni, amíg független lesz, mert még az sem kóser, ha a becses személyünk miatt szakít! Szakítson önmaga miatt, az a felnőtt dolog, s aztán lehet új kapcsolatba kezdeni.
- Meg azt is, hogy egy szar kapcsolatnak sohasem megoldása a félrekufirc.
- Meg azt, hogy mekkora barom az ember, amikor belemegy valami irdatlan, mocskos ökörségbe, aztán meg utál mindenkit, csak éppen önnön magát nem, aki az egész langyfost létrehozta.
- Meg azt, hogy akiben nincsen béke önmagával szemben, az mindenki mással szemben is csak a békétlenséget hintheti.
- Meg azt, hogy azért, mert valami xar, nem érdemes egy újabb, egyelőre még izgalmas xarral felváltani.
- Meg azt, hogy, ahogy Csernus írta, tizennyolc éves kora után az ember ne kenje már a saját híg fosát másokra, hanem vállalja a tetteiért, gondolataiért a felelősséget
Szóval ilyen kis okosságok lejöttek olvasás közben. De ez nem vágott a földhöz igazán.
S miközben lenyűgözött a stílus, végtelenül idegesített az önző, hisztis, kiszámíthatatlan, kizárólag az érzéseiben létező, jóformán a gyűlölete által az életen át vergődő főhősnő. S bár ezért kapok a fejemre bizonyosan: kicsit ijedten olvastam a könyv értékeléseit, hogy mennyien azonosultak Encsi Eszterrel. Uramfia, lányok, asszonyok! Erkölcs? Etika? Életkedv? Humor? Másokért élés? Család? Satöbbi? Legyetek többek, legyetek emberek, legyetek nők! Encsi Eszter a példakép?
Persze még ez is lehetne üzenet: ne ilyenek legyetek, legyen bennetek tartás, legyetek ésszerűbbek, erkölcsösek, és törekedjetek a valódi, nem a kapaszkodó, nem a gyűlöletből táplálkozó, hanem a másikért való szeretetre, és ennek érdekében, tetszik, nem tetszik, minőségi kommunikációra van szükség. Szóval lehetne ez az üzenet, de valahogy nem lesz azzá.
Nem tudtam elfogadni azt sem, hogy Eszter személyisége egy kor lenyomata, sorsa egy kor következménye. Mert ez nem igaz. (Vö. Csernus gondolatával.) Szabó Magda ezt akarta volna mondani?
Összefoglalva: van egy főszereplő, aki egy erkölcsi, emberi nulla, rosszindulatú, gyűlölködő (tényleg, miért is gyűlöli Angélát? Mert szép? Mert körülötte mindig voltak emberek? S ha csak ezért, akkor nem csak nihil a nő, hanem még ostoba is.), a saját életét, érzéseit megérteni képtelen ösztönlény, aki a színpadon alkot, de onnan lejöve csak pusztít.
(Eklatáns példa a benne levő káoszra: ((SPOILER: mikor felteszi magának a kérdést, ha Lőrinc elhagyná Angélát, akkor vajon igent mondana-e neki, nem tud válaszolni. Miközben dühöng, hogy nem hagyja el Angélát, s abban sem biztos, hogy szereti-e a pasit, vagy csak fájdalmat akar okozni Angélának, azért kefélteti magát vele. S miközben ő nem akar elköteleződni, a pasastól elvárja, hogy még csak ki se ejtse a másik nő nevét…) Gyűlöli egy gyermekkori, hm, kijét is, mert az szép, és sokan szeretik, de butus, mint a tök, ezért elszereti a pasiját, de annyira nem, hogy elvetesse magát vele, aztán {{annak halála után rájön, hogy nincs tovább, és kilöki magából a végszót:)) Majd jövök!
Tényleg gondolkodtam, hogy mit akart ezzel Szabó Magda. Önmagában a stílus csak intellektuális maszturbáció. Van erkölcsi üzenete ennek a nihilizmusnak, vagy éppen a nihilizmus és mások hibáztatása ellen íródott?
Akart-e mondani valamit a történet-nélküliséggel?
S voltaképpen: mit is keres az őz a címben? Amikor főhősnéni ((SPOILER: szabadon engedi, az őz meghal.)) De a szabadság a saját életében soha nem valósul meg, mert önmaga érzéseinek, elfojtásainak a rabja, mert csak sumákol, magyarázkodik önmaga előtt, hogy milyen utálatos a világ, hogy nem figyel rá, amikor ő aztán még a pasinak se, soha semmit; de találja már ki mindenki, hogy mit érez, mit gondol, mit miért! Szóval nem ő az őz. Meg senki sem. De akkor…?
Nekem olyan volt ez a könyv, mint Jancsó Hajnal című filmje: egy délutánon át beszélgettünk róla vagy hatan, de Isten őrizzen, hogy még egyszer megnézzem. Itt: hogy elolvassam.
Mondom: a stílus pöpec, s aztán nekem itt van vége…
2,5/5
(2016)
