(Az értékelés javított, kétszer bővített változata) 

Burroughs könyvei megbízhatók: ha egyet olvastál, akkor olvastad mindet. Az alakok vagy feketék vagy fehérek, bőrszín alapján is, jellemük alapján is, a főhősért pedig minden könyvön keresztül izgulhatunk, miközben felesleges izgulnunk, mert akár Afrika erdeiben, akár a Marson küzd az igazságért, abban biztosak lehetünk, hogy bármilyen körülmények közé is kerül, akármilyen veszély fenyegesse is, vagy a puszta erejével (emberfeletti persze) vagy az eszével mindig kivágja magát, és végül bizton győz a gaz ellenen. Hívják akár Tarzannak, akár John Carternek.

Burroughs stílusa, ha egy könyvet olvastál, mindet olvastad, hihetetlenül megbízható, nem okoz csalódást, meglepetést: egyszerű, könnyű, néha picit bugyuta. De ennek ellenére nem letehető egyik könyve sem. Ha két-három oldalt elolvastál, és már megszoktad, hamar meg lehet, akkor elmerülsz a történetben, és végéig fel sem bukkansz. Ne kérdezd, kérlek, miért. Csak. Mert jó történeteket talál ki. Ugyan mikor vontad kétségbe, hogy a minden lében két kanál nem jár végére a dolgoknak, hogy Columbo, Derrick és a többiek nem nyomozzák le a csúnya gyilkosokat? Mégis nézed/ted, ugye? Burroughs fő alakja ráadásul csuda egzotikusak: Tarzant majmok nevelték fel, erős, szűkszavú, becsületes, nagy szíve van, kemény ökle, gyors; majomember, gorilla fizikai képességekkel, humánummal,emberi aggyal. John Carter pedig a Marson egzotikum. Marsi Tarzan. Nagyjából. Csak ott a figurák egzotikusak. Emitt, Afrikában meg mindig van valami nagyon gonosz, kapzsi fehér ember, valami patalogikus fekete törzs, aranyszőrű oroszlán, hangyaemberek, Aranyváros. Most éppen feketéből fehérré válni akaró, gyönyörű női Michael Jackson-ok, oroszlánemberek, elefántemberek, okkult varázslók. Pazar!

Viszont ebben a Lapkiadó hosszú, majdnem teljes sorozata után megjelent, ritka kötetben (még senki sem olvasta, ennyire ritka?) azonban valami nincsen a helyén. Majdnem minden ott van, csak talán a fordítás hibázott. Egy eredetileg 1936–1937-ben megjelent kötetben valami hihetetlenül kizökkentő erejű volt diszkóról olvasni, meg az egyik szereplő azzal poénkodik egy verekedés után, hogy egy kamion gázolta el… Hö?

Viszont ami meglepett: Burroughs van humora. Ez eddig nem volt, vagy piszkosul titkolta. A könyv vége felé akad egy gonosz kiskirály, akit a felesége rángat, mint marionettet, és az egész udvar tart az asszonytól. Ahogyan ő maga is. Rettentő jól szórakoztam, amikor a király inkább marad Tarzan foglya, inkább hagyja magát Tarzannal elhurcoltatni, mint túszt, csak ne kerüljön az asszonya kezei közé. Ebben a jelenetben annyi finom húzás volt, kedves, pici pszichológia, annyi börleszk, hogy szinte elfeledtem, Tarzan-könyvet olvasok.

(A mindenit, a következő gondolatot az értékelés első verziójából kihagytam, pedig talán a legfontosabb észrevétel!) 
A legmeglepőbb fordulat, hogy Burroughs ebben a könyvében politizál. Az elefántemberek városában, Atnéban történtek, a királyi párral, Fórosz-szal és Menofra-val a fókuszban gyakorlatilag egy komplett szinopszis egy jó kis proletárforradalomra. Talán Wass Albert is olvasta, mielőtt megírta az Átoksori kísértetek -et. Gyanúsan ugyanaz a történet: a semmiből jött senkik átveszik a hatalmat az arisztokrácia felett, és miközben rettenetesen szánalmasak, ijesztően nevetségesek, a kezükről csepeg a vér, és mindenki rémült szívvel fél tőlük. Az istállóban egy rabszolgasorba taszított volt arisztokrata meg is fogalmazza az istállófiúból felemelkedett új uralkodóosztálybelinek: 
„– Nem, szolga, tévedsz. A szíved mélyén te mindig istállószolga maradsz, és valahol legbelül ezt tudod is. Ezért vagy olyan dühös. Ezért gyűlölsz engem, vagy legalábbis azt hiszed, hogy engem gyűlölsz, holott saját magadat gyűlölöd, mert tudod, hogy mindig istállószolga maradsz, bármilyen rangra emeljen is Phoros.”* 

Ez pedig mindent visz: ne felejtsük el, mindez a dzsungel mélyén hangzik el. Arisztokrácia, csőcselék, középosztály, negro Marx.

– Az arisztokrácia utolsó képviselőit látod itt – magyarázta Valthor Tarzannak –, akik nem menekültek el, vagy nem álltak át az erythroszokhoz. Phoros és Menofra azt hiszik, hogyha valamennyi ellenfelüket kiirtják, akkor nem lesz többé ellenzékük, és semmitől sem kell tartaniuk többé. Valójában azonban egyre több ellenséget szereznek maguknak, mert a középosztály természetesen inkább az arisztokráciához húz, mint a csőcselékhez, melyből az erythroszok verbuválódtak.** 

Bizonyos értelemben Burroughs prófétált is, mert a királyi pár kísértetiesen emlékeztet Nicolae és Elena Ceasescu-ra. Véres kezükben és ostobaságukban is. A könyv, ahogy mondtam, 1936–1937-ben íródott. 
Szóval nagyon úgy fest, Burroughs-nak volt már ismerete a kommunista rezsimek, vélhetőn az Oroszországban történtek működéséről és módszereiről. S a kép, amit lefest, a valóságnak megfelelőn korántsem hízelgő.De valóságos. Ahogy a mellettem ülő Szerelmetesfeleségtársam lényeglátón megkérdezte: „Mikor írta Orwell az 1984 -et?” 

Nos, tizenkét évvel később, mint Burroughs ezt a Tarzan-könyvet.

Marad tehát ez is a polcon. Mert Burroughs könyvei megbízhatók, letehetetlenek, egzotikusak… De hiszen erről már beszéltem.

P.S.: Egek, a regikonyvek.hu-n 4000 forintról_leértékelve_ árulják ezt a kötetet 3200 forintért!

* Az idézet nem az általam olvasott példányból való, hanem abból a verzióból, ami Tarzan a nagyszerű címmel jelent meg. Ezért van, hogy a király, Fóbosz neve Phobos-változatban szerepel.

4,5/5

(2016)