Szerelmetesfeleségtársammal kb. egy hónapja nagyjából mindennap megnézünk egy régi, értsd: harmincas-negyvenes évekből és egy-egy ötvenes évek elejéről származó filmet. Semmi koncepció, csak valahogy így alakult. Szerelmetesfeleségtársam a most karácsonykor mindörökre elaludt, betegsége előtt örökvidám, életszerető édesapjával sokat nézte ezeket a filmeket. Én annyira nem. Csak most valahogy ráharaptam. Ezért is olvastam el nemrégen egy Jávor Pálról szóló könyvecskét, ami újabb filmekre hívta fel a figyelmemet.
A szórásba természetesen belekerült néhány Karády Katalin főszereplésével készült film is. Ez persze megszülte az érdeklődést iránta is. Amikor a nyolcvanas évek elején hosszú-hosszú idő után megjelent a nagylemeze, a Hamvadó cigerettavég , nem értettem a felhajtást körülötte. A zene nem az én zeném volt, nőként rám nem tett nagy hatást, bár világéletemben vonzódtam a széles arccsontú nők iránt (igaz, kedvesem?), de valahogy mégsem.
S Karády a filmjeivel sem győzött meg. Egyszerűen nem őrjítette meg bennem a férfit, nem ráztam a rácsokat, azt ismételgetve, hogy ha egy könnyű szellő rásegít, a hurrikán se tép le róla, hanem simán idegesített az a számító, hideg tekintet, amelyben a szenvedély tüze a vízből jégkockát fagyaszt. Meg a bágyadt melankólia, ami áradt belőle… Ráadásul az arca valóban szép, de nagyon nem mindegy, milyen szögből fotózzák.
Színésznőnek meg…, hááát….
De hatalmas sztár volt, és lám, a neve a mai napig élő név, míg a sokkal szebb, áradóbb szexualitású Déry Sáriról ki tud ma vajon. Én, ebből a könyvből, meg azért, mert e könyv hatásárára utánanéztem kicsit, és vadászok a filmjeire. (Ízcsiklandó: Bacsó Péter róla formázta az Udvaros Dorottya alakításával életre kelt Sziráky Luci figuráját; ahogy Őze Lajos tudta mondani asztmatikus köhögéssel: „De szeretem Balatonlellét, / de még jobban a Luci bal mellét.”)
Szóval itt ez a könyvecske. Vélem, a címbeli 100 azt jelenti, hogy Karády Katalin századik születésnapjára jelent meg. Természetesen részben posztumusz. Mert van egy olyan sejtésem, hogy eredetije már megjelent egyszer. Erre utal az is, hogy a szerző elmeséli, a róla megjelent írása Karádyt igen lehangolta.
Szóval itt van ez a könyvecske, ami igen kiegyensúlyozott képet ad a színésznőről. Igen, simán leírja, hogy énekesnőnek csodálatos volt, egyedi, utánozhatatlan, míg színésznőkét annyira nem volt izgalmas, hogy a színpadon egyenesen csapnivaló volt, a kamerák előtt élt igazából, de ott is szögletes volt a mozgása, hiteltelen az arcjátéka. S hogy Karády mégis sztár volt, sőt, a mai napig is. Lám, én is olvasok róla. S a pályájának felskiccelése után próbálja megfejteni a sztárság okát is. Aminek része lehetett az is, hogy bár viharosan, sokszor felháborító magánélettel élt (volt benne valami elfojtott, de mégis pellengérre tett szexualitás, ami sütött a megjelenéséből, és állítólag a magánéletében nem válogatott a nemek között; mondjuk így ötven százalékkal nagyobb esélye volt a partner-keresésben), mégis volt benne tartás, és volt benne nem kicsi emberség. A végül a karrierjét is derékba törő történelem rajta át is átgázolt, és a masiniszták hol jobbról, hol balról próbáltak rajta fogást találni, de sem a Gestapo-s verések, sem a baloldali zaklatások nem érték el a céljukat. Annyira nem, hogy Karádynak embermentésért fát ültettek Izraelben.
Sorsa sok párhuzamot mutat Jávoréval. A szovjet megszállás, a szocialista Magyarország építésének a kezdetén emigrál, él itt is, ott is, s végül Amerikában telepszik meg. De filmes karrierje gyakorlatilag ’49-ben megszakad, utána egy kalapszalon vezetéséből tartja fent magát, és soha többet nem jön Magyarországra.
A könyv hat levélből áll: mindenkinek, a rajongóknak, a közömböseknek, a rühellőknek, Karády Katalinnak, „Annak az okoskodónak, aki egykor voltam” és „Amelyet az olvasó ír, 2010 után”.
Jól szerkesztett, kiegyensúlyozott, olvasmányos, pont megfelelő terjedelmű könyvecske azoknak, akik olyan nagyon nem akarnak elmerülni a részletekben, de valamit azért szeretnének ismerni a korról, annak filmművészetéről és Karády Katalinról. Én nagyon élveztem olvasni, mert egyfelől érthetőbbé tette, közelebb hozta a Karády-jelenséget, másfelől még jobban megértettem azt a tragédiát, amit a negyvenes évek közepe hozott a magyar művészekre. S hogy a minőség azért viszonyítás kérdése is. Éppen ma délután néztük meg a „Dalolva szép az élet” című Keleti Márton förmedvényt, ami annyira szar, hogy az már majdnem jó, de azért a tára nyílt szemű viszolygás a leplezetlen, nyílt rendszer-benyalás végett messze győzedelmeskedett. Tény viszont, hogy a Jávor- és a Karády-könyv olvasása nélkül most egészen máshogyan, undorodva gondolnék ennek a filmnek a rendezőjére, szereplőire (Soós Imre, Latabár Kálmán, Ferrari Violettta, Bánhidi László, Gózon Gyula).
4/5
(2016)
