Ez a kötet a legegyértelműbb bizonyítéka annak, ha bárkinek egy csepp kétsége lenne, hogy Ray Bradbury író és nem sci-fi író. Elsősorban azért bizonyíték erre ez a kötet, mert a benne felsorakoztatott történet közül maximum hat nevezhető sci-fi novellának. Vagyis a könyvtárakban, a könyvesboltokban ezt a kötetet csak a szerző neve és a kiadó sorozata miatt tehetik a sci-fi könyvek közé, a tartalma miatt nem. De mielőtt bárki félreértene: az, hogy Bradbury nem csupán sci-fi író, nem azt jelenti, hogy fikázom a sci-fi írókat. Csak azt, hogy Bradburyt bátran olvashat az is, aki nem szereti a sci-fit.

Kérdés, hogy zavart-e, hogy nem sci-fit olvasok, miközben a szerzőt nagyjából mindenki sci-fi íróként tartja számon. Igen, zavart. De csak azért, mert bármi is a véleményem Bradburyről (az egyik ledvenc íróm), valahogy azért az, hogy az ő eszköze a mondanivalója ábrázolására a sci-fi-forma, azért, lám, mégis fontos a számomra. Btadbury szépíró, akinek eszköze a fantasztikum, de valahogy el is várja tőle az ember, hogy ebben a mederben, ezzel az eszközzel dolgozzon. Valahogy ez áll neki legjobban. Ezért volt egy darabig hiányérzetem. Amíg nem sikerült átkapcsolnom az elvárásomat élvezet üzemmódba.

El kell ismernem, amikor beletörődtem, hogy egy Ray Bradbury nevű, amerikai novellista egyedi,meleg hangú novelláit olvasom, akkor elsmerőn csettintettem még az olyan banális témákra is, hogy egy bérlőnek el kell hagynia a bérleményét, pedig olyan kedves és megbízható bérlő volt, vagy hogy egy írástudatlan farmer írástudatlan felesége mindenáron szeretne levelet kapni, ezért egy nyárra meghívja az unokaöccsét, és mindenféle reklám vackokat rendel, csak levelet kaphasson, vagy hogy mennyi élet lehet egy éjjeliőr szemével a holywood-i díszletekben. Apró banalitások, néha szánalmasak, de az emberek, akiket Bradbury teremt, sohasem szánalmasak. Amit csinálnak, amit képviselnek az néha szánalmas, de ők maguk sohasem azok. Az ember a legtöbbször megölelné őket, mert ha mondani nem is lehet semmit, legalább egy ölelés jelezze, hogy itt vagyok, megértek, veled vagyok. Aztán úgyis menni kell tovább. Főleg, mert a legfájdalmasabb résznél ér véget a legtöbb novella. Kivéve talán a szél és a sárkány meséjét, mert ott, ahogyan a mesékben kell, jó véget ér a két város eszement csatározása. Még ha a megoldás meseien didaktikus is.

Ezzel együtt volt néhány novella, aminek az elolvasása után csak néztem magam elé bambán, hogy akkor ez mi a csuda volt? De annyira nem fogtak meg, hogy nagyon elkezdjek gondolkodni rajtuk (pl.: Nem látom soha , Napfény és árnyék ). De Bradbury szikáran is bensőséges tónusa még ezeket a darabokat is meleggé, emlékezetessé teszi.

Szóval ez a kötetet Bradbury olyan novellás kötete, amiben szinte meglepetés a fantasztikum, de ami szinte kivétel nélkül fantasztikus történeteket tartalmaz. Kötelező darabok belőle: A ködkürt , A gyilkos , Aranysárkány, ezüstszél , A tágas kinti nagyvilág )

5/5

(2017)