Hatalmas, nagyon hatalmas a kísértés, hogy az ember, aki a Brenner történeteit olvassa, elkezdjen abban a kocsmai-beszélgetős stílusban értékelést írni, ahogyan Haas megírta a Brenner-történeteket, ez természetes. De mivel ez kicsit olyan ízésen majmolós, ezért nagyon gyorsan kijelentem, hogy eszembe sincsen majomkodni Haas-szal, és rögtön lekopizni, csak azért, mert úgy tűnik, ami stílust kitalált, az nem is olyan nehéz, világos, hogy nem az, csak kitalálni nem volt olyan egyszerű, tudod?
No, szóval, mondom azonnal magamnak, csitt, de rögvest, és kanyarodj a lényeg felé, felebarátom, hogy tartson is valamerre ez az értékelés. És hagyd már abba ezt a Haas-koppintgatás, egyfelől, mert gáznak tartod magad is, hogy utánozgatsz, mert ez a Moly-on közhely, másfelől, mert úgysem megy olyan jól, mint neki, ez természetes, s harmadrészt, mert akik olvassák a te értékelésedet erről a könyvről, azok azt akarják olvasni, és korántsem egy gyengus Haas-epigon zagyvát, amit te/én itt összehordasz/dok! Értve?
Szóval, Haas Brenner-történeteiben nem azt szeretem, hogy hű, mekkora sztorik, irgalmatlan csavarokkal. Nem, nem ezt szeretjük. Sovány sztori, kevés cselekménnyel, majd egy marha hosszú és bonyolult megfejtés, ahol az ember fia, aki addig voltaképpen nem is azt figyelte, hogy ki, mikor, merre, miért, hányszor, hanem csak röhögött a stíluson, csak kapkodja a fejét, és ott szerencsétlenkedik, és érzi magát hülyének ezzel a könyvjelzőnyi könyvvel a kezében.
Szóval sovánka a történet, mert azt sem lehet mondani, hogy a Brenner valami nagyon sokat cselekményeskedne. Nem tesz ilyet. Elmegy, aztán onnan is elmegy, ahová elment, majd visszajön vagy visszahozattja magát, aztán megint elmegy, és így tovább. Nem szakad meg az ember a kíváncsiságtól, mert ahová megy, ahol van, ott is csak megfigyel és beszélget. Aztán miközben jön-megy, beszélget, mondom marha nagy dolgok még ott sem hangzanak el, meg aztán vagy otthon vannak, vagy nincsenek. ugyebár, ahogyan ez természetes, még a rosszabb helyeken is.
S jó, a végén felpörög egy egérfasznyit a cselekmény, igen, komolyan, még izgulni is lehet, hogy aztán megint kapkodjuk a fejünket, hogy ki kicsoda, milyen kapcsolatban van a másik kikicsodával, és miért tette (a kicsoda?) a micsodát, de ha az ember guvvadt szemmel, koncentrálva olvassa, akkor valóban megérti, hogy kimiértmikorkithogyan, de aztán meg rájön, hát persze, hogy nem is az a lényeg, hogy megértse, sokkal inkább az, hogy olvasás közben veszettül élvezze, amit olvas, és amit a belső filmen lát.
Erről eszembe jutott egy Mohácsi Zoltán nevű fickónak egy „A Bibliás” címmel soha, sehol meg nem jelent, pályázatot nem nyert krimije, ami még a Brenner-ismerete előtt született, na, az hasonló szerkezetében, hasonlóan beteg, de röhögni ennyit nem lehet rajta. De a végén lehet izgulni, szerintem többet, mint a Brennerért, és van akkora a csavar is. Illetve abban van csavar, itt meg csak fel kell srófolni a személyeket és az eseményket egy csévére, ami álltal értelmet nyer minden futkosás, eltűnés. darabolódás. Ennyit erről a jobb sorsa érdemes Mohácsiról, akiről jó lenne még hallanunk, ugye?
Szóval a Brenner: kegyetlen lettem abban az értelemben, hogy könnyebb, de nem könnyű szívvel pakolok fel elo3vasott könyveket a rukkolára, mert úgysem fogom még egyszer elolvasni, mert „azokra sincsen időd, amiket még nem olvastál, nemhogy újra olvasni, ami tetszett” (mondta tegnap Szerelmetesfeleségtársam).
De a Brenner marad. Mert a stíluson néha fetrengtem, mert ahogy mondtam, ez a kocsmai beszélgetés a Brenner-ről nagyon bejön nekem, mi sem természetesebb. (Csak ne lenne kényszerem ilyen szánalmasan plagizálgatnom tőle, amikor fejcsóválok a stílus-utánzó értékelések felett, és el is megy a kedvem attól, hogy végigolvassam őket. Erre persze az a megoldás, hogy magamat sem olvasom végig, de az meg nehéz, mert ugye, amit én írtam, rendben írtam, de az azért olyan, mintha olvasnám is, csak úgy mondjuk pre.)
Eléééég!
4,5/5
(2017)
