Nem olvastam még Chandlert. Néhány könyve itt van a polcon mögöttem, de eddig valahogy kimaradt az életemből, sőt tudatlan is voltam felőle. Csak annyit tudtam, hogy Philip Marlowe a hőse, magánnyominger.
S akkor lőn, már nem vagyok szűz Chandler-ből.
Sőt, mi több, nem egyéjszakás kaland volt, akarok még többet! :-)
Elsősorban azért, mert végig úgy éreztem, az az elbeszélő stílus, a szinte unott, tőmondatos mesélés, amiben mégis van valami érthetetlen líra és életszeretet, amivel Marlowe elmondja a történetét, s maga a figura (akit egy hangyapénisznyi árnyalattal lepukkantabbnak és lezserebbnek képzeltem, mint Humphrey Bogart-ot) egy csomó későbbi olvasmányélményből visszaköszön, de ugye, a kronológiát nézve Chandler a nyerő, így a Watchman figurái vagy a Blacksad miáúja köszönnek vissza Marlow-ra és nem fordítva. Vagyis elég sok későbbi alak Marlowe-Chandler noir-jából bújt elő.
Költőiség: lehet, nem is jó ez a szó. Inkább irodalmiság a megfelelő. Az Albatrosz sorozat krimijét olvastam, s hangsúlyozottan krimit olvastam (gondoltam, a költözés negyedik hetében legalább az agyam ne legyen már fáradt, ha már én magam néha a nyüszítés határán voltam fizikailag), egyre többször azt vettem észre, hogy irodalmi szöveget olvasok, és visszaolvastam, hogy mennyire jó, de közben mégis maradt egy pörgős krimi az egész. És éppen ettől baromi olvasmányos. Krimi ÉS irodalom, de ebben a sorrendben. Nem krimi keretekbe ágyazott szépirodalmi valami, hanem szépirodalmi nyelven írt krimi. Ha érthető vagyok…
Cselekmény: természetesen egy szót sem szólok a tartalmáról, nem úgy, mint a bőbeszédű fülszöveg, ami nagyon nem fogta vissza magát a galád! De annyit el kell mondanom, hogy néha eltévedtem a szereplők között, hogy ki mikor, merre, miért, és vissza kellett lapozgatnom hogy fonalat ne veszítsek. Hogy ez nem Chandler hibája, arra rájöttem, amikor egy kulcsfigura kilétére nem emlékeztem az ötezredik említésekor…
Barkácskönyv (ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokta volt mondani): tele van csavarral. Nem mondom, hogy nem számítottam a végső megoldásra egyáltalán (és nálam krimik esetében ez meglepő fordulat, mert nem agytornának, hanem kikapcsolódásnak szoktam használni őket, és jobbára meg sem próbálok agyban előre futni a megoldásban), mert itt valahogy kicsit adta magát a dolog, de ez nekem egyáltalán nem volt zavaró, mert nem ebben láttam a lényeget.
Szóval Chandler jött és nyert. Azt hiszem, s ez rossz hír Szerelemetesemnek, marad a polcon, még nincsen szívem megszabadulni tőle, pedig fogynia kellene a mennyiségnek térfogati okokból. A többi kötetet majd meglátom. S a Rukkolán van néhány elérhető, ami nekem nincsen meg…
4,5/5
(2017)
